Markó Béla ma hetvenéves

            Aki pedig költőként s költőien szól immár több, mint fél évszázada, s a mai napon tölti hetvenedik életévét, annak szavára, pontosabban mondataira érdemes figyelni. Jelesen a Markó Béláéra. S figyeltek is. Kezdetben mint diákköltőére a nemzedéktársak, illetve a szülő- és felnevelő kisváros, Kézdivásárhely mérvadó körei, valamint az egy-két nemzedékkel előtte járó költők és lapszerkesztők legjobbjai, valamikor az 1960-as évek második felében, hogy aztán az 1970-es években beérkező fiatal költő mondatai, illetve üzenete a hazai magyar olvasók szélesebb táborában is megértőkre találjon. Pedig nem volt könnyű ezt elérni, ugyanis az erdélyi magyar költészet éppen akkor élte reneszánszát. Irányadóul talán elég, ha arra hivatkozunk, hogy néhány-, sőt több ezres példányszámban jelentek meg és találtak vásárlóra akkor a verseskönyvek...

            A kísérletező ember komolyságával és odaadásával figyelte költőnk környezetének és korának furcsa, groteszk emberi és társadalmi jelenségeit, a látszatok mögötti lényeget, az egyén és a világ igazi arcát keresve, illetve rámutatva, hogy világunkban a dolgok rendje alaposan megbomlott. Mindezt pontosan fogalmazott egyszerű mondatokban, később aztán indázó, bonyolult szerkezetű körmondatokban és körülírásokkal rögzítette a 70-es évek, valamint a kövezkező évtizedhatár idején megjelent versesköteteiben. Mélyen és saját korában gondolkodó költővé ekkor érett Markó, aki – úgymond – vesztett nyugalmunkról fogalmazta verssé formált üzeneteit. Már ekkor határozott lépéseket tett a gondolati líra irányába, a magyar költészet intellektuális vonulatába illeszkedve, amelynek különben mind a mai napig egyik markáns alakítója. A szabadverset ugyancsak indulása óta műveli, de az 1980-as évek közepétől, amikor a diktatúra utolsó, legsötétebb szakaszába lépett – bomlasztva erkölcsöt és lelket s a társadalom legkisebb sejtjeit is –, Markó a szonettformához fordult mint humanista örökséghez, minthogy ez a műforma, kötöttsége dacára is a rend és a szabadság, mondhatnám József Attilával: a rendet szülő szabadság megélését jelentette a költő számára.

            Egy másik, költőnk számára is állandó téma és motívum az otthon és a haza, amely a költői pálya első évtizede óta szintén jelen van a Markó-versekben. Egy hajdani lírai meghatározáskísérlete szerint (Az otthon meghatározása, 1977) egy adott  földrajzi térben tételeződik az otthon mint az ember nevelődésének helyszíne, annak minden, biztonságot, örömöt és fájdalmat hordozó „kellékével” együtt, másrészt pedig, mondja, egy szellemi dimenzió jelenti az otthont, mivelhogy „leginkább üzenetekből való az otthon”. Ha aztán nem is tér vissza amaz otthonba a költő, de egy életen át kapja annak üzeneteit...

            Egy rendszerváltás és negyedszázadnál is hosszabb közéleti szerepvállalás után, 2010-ben tért vissza teljes eltökéltséggel költőként Markó Béla az irodalmi életbe, s azóta tulajdonképpen mindent megszólaltat kötött formákban és áradó szabadversben, így tehát a haza kérdése és motívuma is nagy hangsúlyt kap. Mindezt pedig árnyaltan, igen összetett módon, a magánember és egy felelős közéleti szereplő nézőpontjából, a személyes, vagyis felmenőitől örökbe kapott történetekből és a vállalt nemzeti múlt összefűződéséből bontja ki és értelmezi. A hazát és hazakeresést, továbbá a hazafiságot illetően nagyon vegyes élményeket és tapasztalatatokat szerzett Markó az idők folyamán, s ekként, vagyis az érintettség és felelősségérzet okán joggal ad hangot ragaszkodásának és keserűségének, illetve a kritikának, az iróniának vagy éppen az öniróniának. Legutóbbi verseskötete is jórészt ilyen irányú töprengéseinek foglalata, s ezt az olvasó számára címével előre is jelzi: A haza milyen?

            A kérdésként álló kötetcím az olvasót is töprengésre szólítja fel – persze nem a haza hollétét illetően –, sőt maga a kötet mintegy irányt is mutathat számára, hogy hány és hányféle kiinduló- és nézőpontot vehet figyelembe, hány és hányféle személyes és közösségi, valamint közéleti tapasztalatot és tudást tarthat szem előtt, ha kisebbségi magyarként az otthon és a haza kérdése indítja elmélkedésre – esetleg cselekvő döntés meghozatalára – élete valamely szakaszában.

            Sokféle mondatot választott eleddig üzenetei minél hitelesebb közvetítése céljából Markó Béla. Figyelmet érdemel, hogy egyik legutolsó, nagyon is megfontolandó üzenete oly tiszta nyelven szól, mint amilyen forrásvízre vágyik az ember: „Ha itthon vagyunk, szeretnénk itthon lenni. / És ez is nagyon nehéz.” Meggyőződésem: kevés szóból is értjük a költő üzenetét, amely akár válasznak is tekinthető az idő újabb kihívásaira…