Közhírré tétetik...

A megszokottnál hangosabbak a Szilveszter-éjszakák. A zajütés szokása az emberek hite szerint a gonosz elriasztását célozza. Ez pedig síppal, dobbal, kürttel s más zaj- és fényt keltő eszközzel történt, illetve történik, s része az óévbúcsúztatóknak, illetve újévköszöntőknek. Ugyancsak riasztó volt egykor, főként faluhelyeken a kerítések kisebb-nagyobb fahusánggal való supogtatása.

A kürt, a trombita, a dob és más hasonló hangszer bizonyos rendezvények, civil és katonai ceremóniák alkalmával is fontos szerepet kap. Csatába indulásnál ugyancsak megfújták a harci sípokat. „Trombita harsog, dob pereg, / Kész a csatára a sereg” – indítja a Csatadalt Petőfi. Az ütközet befejezésekor a sereg összeterelésére szintén kürtjeleket használtak.

A település kürtöse vagy trombitása figyelmeztette a közép- és újkorban a falvak és városok lakosait az ellenség közeledtére vagy némely természeti katasztrófára, árvízre például, mondhatni ő kürtölte szét a rendkívüli eseményeket. Egy 1604-ből fennmaradt, Kolozsvárt kelt írásos dokumentumban azt is rögzítették, hogy „az harangozonak és Trombitasnak Toronyban valo vigiazasra giertiakat [gyertyákat] tartoznak Venny” (Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár).

Aztán a falvak önkormányzata tájékoztatni tartozott a lakosságot minden fontos végzés és határozat meghozataláról, a közösséget illető rendelkezésekről, amelyeket szintén kidoboltattak vagy „szétkürtöltettek” a faluban – attól függően, hogy dobos vagy kürtös töltötte be akkor a megfelelő tisztséget.

Így esett meg – tartja a hagyomány –, hogy még az anyakönyvben bekövetkezett változás is közhírré tétetett egy alkalommal. Mert bármennyire is büszke és ragaszkodik örökölt nevéhez az emberfia, ha emiatt állandóan csipkelődnek vele, gúny tárgyává teszik falusfelei, végső elkeseredésében olyan döntésre kényszerülhet, hogy még nevéről is lemond, amit ugye a jegyzőnek hivatalossá kell tennie... Történt pedig ez egy Batik névre hallgató atyafival, aki megunván, hogy tisztességes neve miatt folyton csúfot űznek belőle, sőt feleségét is szerfölött bosszantják, elhatározta, hogy örökölt nevéről önként lemond, és újat választ. Ezt pedig a hivatal úgy ítélte meg, hogy a nyilvánosság tudomására kell hozni. Kézbe kapta hát a soros hirdetményt a kürtös, aki aznap végigjárta a falut, és „kikürtölte”, hogy aszongya: Batik többet nem Batik, mert az asszony haragszik!

Közvetlen, személyes élmény fűz minket is Gergé bácsihoz, szülőfalum egykori kürtöséhez, aki – mert tisztségéhez tartozott ez is – mindahányszor karjába akasztotta fényes sárgaréz kürtjét, és indult a falun keresztül-kasul, megállt minden kis terecskén, katonásan kihúzta magát, megfújta a kürtöt, megvárta, amíg összeterelődik a szomszédság, no meg körbeálljuk mi, kíváncsi gyermekek, majd színészi mozdulattal kiemelte belső zsebéből a teleírt íveket, pödört egyet-kettőt felfelé ívelő bajuszán, és elkezdte fennhangon, tagoltan olvasni az éppen időszerű közlendőket: hirdetés először..., hirdetés másodszor... s így tovább.

Érthetően, pontosan fogalmazott volt minden közlemény, s általában fontos üzeneteket hoztak a lakosság tudomására. Hogyne lett volna fontos még az is – s nemcsak az érintettre nézve, hanem az egész faluközösség számára –, hogy Batik többet nem Batik, mert az asszony haragszik...