Kivándorlás előtti marasztaló szó

Búcsúzni jött fiatal ismerősöm, rászánta magát a nagy lépésre: kivándorol. Új információi szerint szállást, elhelyezkedési segélyt kaphat mindjárt bejelentkezése után a nyugati államban, ahova vágyik, idővel szociális lakás és egyebek is járnak majd neki. Persze, nem ezért megy, nem erre spekulál, ez amolyan biztonsági háló, melyre csak akkor lesz szüksége, ha nem állhat rögtön munkába, márpedig arról gondoskodott már a cég, amely kiközvetíti, s amelynek majd törleszti első kereseteiből a neki megelőlegezett összeget. Szakmunka az övé, nem csoda, ha kapnak rajta a kintiek.

Bevégeztetett, mondom magamban, pedig még fordulhat a kocka, ismerek hazatérésre is példát, de ennek a gyereknek se barátnője, se egyebe nincs, s ha úgy jár, mint másik ismerősöm, akinek mindjárt akadt ottani szintén migráns barátnője s azóta már gyerekük óvodába jár, mégpedig ugyanott, azt bizony már akár le is írhatjuk.

No de a búcsúzkodó véleményemre kíváncsi, s nem rejtem véka alá. Nem döntését rosszallom, inkább a mostoha körülményeket okolom, hogy tíz, sőt százezrével mennek ifjaink, s hogy sokan már annyira meggyökeresedtek ott kinn, hogy végleg lemondtak a hazatérésről. A pénzt még küldik egy darabig az itthoni hozzátartozóknak, akad egy-egy szülő, testvér, aki rászorul, mások gyerekeiket még mindig itthon neveltetik, ők talán nem szakadtak végleg el az óhazától.

De ezzel én is beleesem a régi hibába, amit ismerősömnek már késő elmondanom. Olyan könnyen szidjuk a saját világunk. A külföld megítélésében gyakran abból indulunk ki, amit vonzónak hiszünk, míg a magunk hazájáról fontosnak és jellemzőnek a fonákságokat tartjuk. Holott lennének jó benyomásaink és kellemes emlékeink, tapasztalataink is, csak azok a döntéshez közeledve elszíntelenednek, erejüket, súlyukat vesztik. Pedig mindennek, az országok valóságának is van színe és fonákja, formája és tartalma, vizsgálható minden a jelenségek és a lényeg szintjén is, s amikor a külföld egy látogatás vagy egy ideálkép miatt csábít, akkor az éppen azért történhet meg, mert tapasztalatok nem, vagy alig kötnek ahhoz a világhoz, tehát tulajdonképpen nem ismerjük, és épp azért tetszik vagy tetszhet annyira. Hát utána küldeném a búcsúzónak:  egy-két év múlva tedd fel magadnak a kérdést, megérte-e?

Én hazahívó mozgalmat indítanék, ha tudnék.