Kapocs a segítők és rászorulók között

Legtöbbünkben ott van a segíteni vágyás szándéka, és tudjuk – ha nem is szembesülünk vele nap mint nap –, hogy bárhogyan éljünk is, mindig vannak olyanok, akiknek sorsa a miénknél sokkal mostohább. Segítenénk, de alapvetően bizalmatlanok vagyunk. Tudni akarjuk, hogy adományaink valóban oda érkeznek meg, ahol a legnagyobb szükség van azokra, és a környékünkön élő családok mindennapi gondjain enyhíthetünk valamicskét. Ezt az összekötő szerepet vállalja Katalin, és állítom: csak különleges ember képes életvitelszerűen szembesülni sorstragédiákkal, azzal, hogy mondhatni mellettünk nélkülöznek árván, félárván maradt gyerekek, nevelkednek csecsemők elképesztő körülmények között.

– Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy tennem kell valamit, amikor az előző tanítási helyemen a gyerekek mindig éhesen jöttek iskolába. Tudtam, hogy valamilyen módon azoknak a családoknak szeretnék segíteni, amelyek szorult helyzetbe kerültek. Egyszülős családok, vagy olyanok, ahol a nagyszülő neveli a kicsiket, és nagyon nehéz a mindennapi megélhetés. Őket karoltuk fel a Kézdivásárhelyi Szeretetiskola révén, ahol foglalkozásokat, élményeket is kapnak, jelenleg 22 gyerek jár ide. Ugyanakkor ott vannak a kisgyerekes, csecsemős családok, amelyek ugyanúgy támogatásra szorulnak. Szájról szájra terjed a hír, hogy segítséget remélhetnek, kézdivásárhelyi és környékbeli falvakban 10-12 családhoz járunk – vázolta Katalin.

Önként áldozza arra szabadidejét, hogy az első hívásra ugorjon, szervezzen, kitalálja, ezúttal hogyan, miből lehetne segíteni, és ha épp „üres a kassza”, akkor is talál megoldást, a sajátját osztja meg.

Kérdésemre, hogy honnan meríti az erőt, az energiát mindehhez, kicsit elgondolkodva azt feleli: az Istenbe vetett hite segíti, és elvesztett kislánya küld neki erőt a mennyországból. Családja is támogatja, a gyerekek szeretete, hálája is motiváló, és természetesen az, ahogy ők viszonyulnak egymáshoz, irigység nélkül, ahogy egy-egy utazáson, táborban viselkedni tudnak: mindenhová visszavárják a székely gyerekeket.

Megállás nincs, a szükség nem szűnik meg, ahhoz ennél sokkal többre, a hatóságok munkájára, állásokra lenne szükség, itt és most azt kell megoldani, hogy legyen, amit enniük az asztalhoz ülő gyerekeknek, legyen, amibe öltözniük, legyenek tanszereik, a piciknek jusson pelenka, gyógyszer.

Aki segíteni szeretne, keresse Katalint a 0752.166.899 telefonszámon, elsősorban élelmiszerre van szükség, de minden adománynak helye kerül valahol, készpénzt is fel lehet ajánlani, arra pelenkát, gyógyszert, tisztító- és tisztálkodószereket vásárolnak és juttatják el a rászorulókhoz, esetleg víz- vagy gázszámlát törlesztenek belőle. (Számlaszám: Kelemen Katalin, RO83RNCB0127007531030002; BIC/SWIFT RNCBROBU) Facebook-csoportot is működtet a Katalin köré szerveződött kis közösség, ahogy ő fogalmaz, a „jó emberek, akikben van még szeretet”. A csoport azonban zárt, hiszen megtalálták az önjelölt szociológusok, és rögvest kifejtették, miért is nem kell segíteni. Ahol gyerekek nélkülöznek, ott nem elméletekre van szükség, hanem arra, hogy megosszuk, ami nekünk jutott. Erre biztatjuk olvasóinkat is!