Kapaszkodók

Sokat hivatkozott költeménye a világlírának Shelley Óda a nyugati szélhez című verse, amelyben nyersnek és vadnak, valamint az „Ősz sóhajjá”-nak nevezi ezt a szelet. Ezúttal ki is egészíthetem a költő „látleletét”, minthogy nyár közepén is találkozhatni oly erős „kiadásával” eme szélnek, mely az ember erejét és bátorságát is próbára teszi. Például a kontinentális Európa legnyugatibb pontján, ahonnan az is látható, miként inog – ugyancsak költőnket idézve, Tóth Árpád tolmácsolásában – „Atlant vad vízrónája.”

Amit ezúttal mondani akarok, azt a Kányádi által használt szófordulattal folytatnám, azaz: vannak vidékek, ahol nehéz talpon maradnia az embernek, s tulajdonképpen így mérheti fel néha, milyen jó, hogy van kibe belefogózni sodró erejű áramlatok közepette. Biztonságot adhat az egymásba való kapaszkodás például ama távoli nyugati ponton, a portugáliai Szikla-fokon (Cabo da Roca), ahol különben nemcsak világítótorony épült 1846-ban, de ehhez közel egy szilárdan álló kőoszlopon kereszt is magasodik az ég felé, ugyancsak „kapaszkodót” jelentve az ember számára. Legalábbis a keresztény számára. Jelzi ugyanis Európa hovatartozását egy megbolydult, zűrzavaros időszakban is.

Kikötésre alkalmatlan hely ez a fok, nyugalom van tehát itt, a nagy erejű nyugati szélen, no meg a hullámokon kívül ide, az óceán szintje fölött száznegyven méternyi magasan álló szárazföldre csak sűrű, sós vízpára érkezik. A különös érdekek által mozgatott, Európán kívüli tömegek nem itt szállnak partra, de hogy ők is ki vannak téve jórészt ismeretlen, de távolról sem természeti hatalmaknak, láthatjuk a napi híradásokból.

Manapság sok a politikus és a hírmagyarázó, de kevés az államférfi, s utóbbiak hangját is igyekeznek elnyomni. Így pedig nem árt, ha egy-egy jelenség lényegét más forrásból világítjuk meg. Azt gondolom, egyik kortárs költőnk, Ferencz Imre a menekültkérdés kapcsán nem csak a valódit, de az igazat mondotta. Íme: „az ember élő hulladék / eleven szelektív szemét / s valahol csupán számadat / mi máshol emberáradat.” Emellett figyelmezteti az olvasót, hogy olyan világban él, amikor végső soron bárki emberfia tehetetlen tárgya lehet a nagy alkuknak és üzleteléseknek: „kötnek szerződést üzletet / mennyit kérnek érted vajon / holnap az ócskapiacon?”