Jegyezzük meg ezeket a neveket

1. Grama Nicolae, Bîrsan Ioan, Rîstea Gheorghe, Calian Ioan, Roșu Valer. Gálfalvi György visszaemlékezésében („Kacagásaink” címmel jelent meg a tavaly a Noran Libro kiadónál) találkoztam velük. Szekusok voltak, akik a marosvásárhelyi írót megfigyelték. Szegény, szánalmas Sherlock Holmes, aki gyalog vagy bérkocsiból, esetleg lóhalálában rohanva leskelődött az angol gonosztevők után napi néhány órában, noteszébe firkálva, hogy a gyanúsított merre lófrál London ködös utcáin; na jó, még a csavargó gyerkőcök és a szemetesek is bedolgoztak neki egy-két felhasználható adattal, de ennyi, a többit az apró szürke agysejtjeiknek kellett kitalálniuk. Gálfalvit viszont éjjel-nappal megfigyelték, többen is. Nem vagyok annyira naiv, hogy ne tudjam, kémkedés mindig létezett, kémelhárítás dettó. Ha egy terrorista-gyanús alakot lehallgatnak, ha egy lehetséges hazaáruló, egy bérgyilkos lépéseit szemmel tartják, nincs abban semmi kivetnivaló. De hogy egy nem is kulcsszereplő író–szerkesztőről tonnányi anyagot gyűjtsenek – kivel beszélgetett az utcán, milyen süteményt evett a cukiban (méghozzá nőszemély társaságában; veszélyben a szocialista rendszer!), hogyan kirándult családostól hétvégen, fényképek mellékelve, mit telefonált az idős édesapjának – az undor elfog.

Hova készül felvételizni a lánya – mi közötök volt hozzá, gazemberek? A kis Andriska pedig „konfirmált” – körmölte szorgalmasan az állambiztonsági muki, meg is magyarázva felettesének, hogy az a katolikusoknál valami ceremónia. (Persze, elsőáldozásról volt szó, de azt honnan tudná Őműveltsége, aki mocskos munkájáért egy jó mérnök dupla fizetését kapta, a kaja-, bakancs- meg gatyapénzen kívül.) Ki tudja, ha még élnek, mekkora nyugdíjat zsebelnek be ezek az alakok, mert a legkisebb is kapitányi rangban bűzösítette a normális emberek levegőjét. És végtelen szomorúsággal még idejön néhány magyarul hangzó név: Ágoston Alexandru, Nagy Ștefan, Buzogányi Béla… Plusz a megkerülhetetlen Hajdú Győző, csak el ne rontsa számítógépem billentyűit, amint nevét leírom, csupán a magyar nyelv iránti tiszteletből nagybetűvel.

2. Szél Bernadett és Bangóné Borbély Ildikó. Akik fejében az anyaság a tenyészkancával, a családpolitika pedig a „méhükben való kotorászással” kapcsolódik. Egri asszonyok után önkéntes jumurdzsákinák. Ezért porlunk, mint a szikla.
3. Mircea Diacon. Hiszi vagy nem az olvasó, de most már aláírásos, pecsétes papírja van, hogy nem gyűlöl és nem diszkriminál bennünket, magyarokat – a legilletékesebb hivatal kupaktanácsa borítékolta a döntést. Feljelentései csupa jóságból és törvényszeretetből fakadnak, mint ahogy a harmat a rózsásujjú hajnalból. Erről jut eszembe a kijelentés: „Én teljesen normális vagyok; a hangok is ezt mondták.”
4. Szőcs Botond. Pedagógusként reggel nyolckor, első órára menve naponta láttam őt – a pirospozsgás arcú gyereket, amint szünetet tart, ugyanis ő hétkor már ott volt. Egy harapás a szendvicsből, egy kis csevegés a lányokkal, és újra zengtek a zongorán a futamok, az etűd- és szonátarészletek. Hányszor? Egy Truffaut-film híres jelenete jut eszembe. A filmes stáb éjbenyúlóan dolgozik, a ki tudja, hányadik felvétel után valaki rákérdez a rendezőre, most milyen volt? Tökéletes, jön a válasz. Még egyszer! Esténként pedig a takarító néni megértően csóválta a fejét – a gyakorlóterme megint foglalt, mennyit dolgozik ez a gyerek!

Botond így csiszolgatta kétségbeejtő szorgalommal a frázisokat, az átmenetet a vad fortissimóból a pillangó-finom pianóig. Én szakértő nem vagyok, csak zeneszerető, de ha egy műítész valakit tizenhat éves korában egy második Szviatoszlav Richternek nevez, akkor az illető vagy kötöznivaló bolond, vagy pedig igenis tudja, hogy egy egészen különleges tehetség áll előtte. Botond azóta megjárta a bukaresti Athéneumot és Angliát, de szerényen vissza-visszatér szülővárosába ingyen hangversenyt adni barátoknak és vadidegen kíváncsiskodóknak. Majdnem hatvan év zenefogyasztás után engedtessék meg, hogy nagy jövőt jósoljak neki.

Első találkozásunk alkalmával rögtönöztem: Ilyen az élet, fehér-fekete/ Tudja ezt Botond, a Szőcs csemete./ Legyen az lázadó vagy szelíd remete,/ Győztes a halálon a Szép szeretete –/ Billentyű-mágia, fehér-fekete…

Szerénytelenül állítom: nem tévedtem.