Isten akaratából

Madéfalva neve, valamint 1764. január 7. fekete betűkkel van bevésve a székelyek közös emlékezetébe, hiszen immár 257 esztendeje, hogy a település neve a nyakunkba szakadt fájdalom és gyász helyszínét, míg a keltezés annak időpontját jelöli számunkra. Azt a napot, amikor orvul és kegyetlenséggel mészárolták le több száz testvérünket. Köztük férfiakat és asszonyokat, gyermekeket, fiatalokat, középkorúakat és időseket – válogatás nélkül. Történt mindez annak megtorlásaként, hogy a hadra fogható csíki, kászoni és háromszéki férfiak nem voltak hajlandók lemondani az őseik kiontott vérével megváltott szabadságjogaikról és idegen parancsolat alá vonulni a császáriak által felállítandó határőrség kötelékében.

A népirtásért felelősök meghamísították az áldozatokra vonatkozó adatokat, ezért a pontos számuk nem ismeretes. Egyes korabeli források 186, mások viszont 500 halottat és 1000 sebesültet említenek. A székely nemzetrészen megejtett érvágás súlyos következményei közé ugyanakkor a kioltott vagy megcsonkított életek mellett a török fennhatóság alatt álló Moldvába menekültek ezrei is odasorolandók. Hiszen elvesztésükkel megcsappant Székelyföld lakossága, és ezáltal az itt maradottak még sebezhetőbbé és kiszolgáltatottabbá váltak a megszállókkal szemben.

Az osztrák császári hatalom már az 1762-es esztendőtől készült egy esetleges lázadás vérbefojtására, és ezzel a székelyek is tisztában voltak. Ezt több, az erőszakos katonai toborzás ellen általuk benyújtott tiltakozó beadvány tartalma is hűen tükrözi. Egyikükben például ez olvasható: „vesszük észre azon körülöttünk összevont és katonailag rendezett erős fegyveres csapatokat, melyek nem egyébért hozattak be lassanként, de minduntalan vidékünkre, minthogy alkalmas pillanatban, midőn nem is véljük, egy üdvtelen jeladásra, mintegy csatajelre, mi, szerencsétlen áldozatok meghódítva, fogságra jussunk.” Ismerős tények ugye?

Történelmi távlatokból tekintve vissza az akkor bekövetkezett tragédiára megállapítható, hogy a mindenkori elnyomók évszázadokon átívelő igyekezete ellenére mi, székelyek még mindig vagyunk. Létezünk, és eleink nyelvén beszélünk, hagyományai szerint élünk a Keleti–Kárpátok bércei alatt. Isten akaratából megtartottuk önazonosságunkat a változó idők hullámverésében. Ennek tudata adjon nekünk hitet és erőt az elkövetkező évszázadokban is.