Hősök és áldozatok

A több mint egy esztendőn át tartó német követelésnek engedve, 1942 tavaszán Magyarország a keleti frontra küldte a hadászati vonatkozásban német parancsnokság alá rendelt, túlnyomórészt tartalékosokból álló 2. magyar hadsereget. A 200 ezres állomány felszerelése magyar viszonylatban a legjobb, a németekéhez képest azonban korszerűtlen és hiányos volt.

Honvédjeink a Don folyót 1942. július 7-én érték el, ahol védekező állásokba rendeződtek a Voronyezs és Pavlovszk közötti 208 kilométeres szakaszon. A tél beköszöntéig közülük mintegy 26–27 ezren vesztették életüket, a folyó nyugati partján megmaradt szovjet hídfők felszámolására tett sikertelen kísérletek során. Ráadásul a németek a megígért korszerű felszerelés és fegyverzet biztosítása helyett, novemberben nekiláttak a csapataik térségből való kivonásának Sztálingrád ostroma miatt. Így a fokozatos felváltásukra küldött 40- 45 ezer (közülük 20 ezer munkaszolgálatos) fővel kiegészült 2. magyar hadsereg, a betartatlan ígéretek és visszavonulást megtiltó német parancs súlyától görnyedve fohászkodott neki az orosz télnek, amely mínusz 30, -35 fokos hideggel szakadt a nyakukba.

Ilyen előzmények után és körülmények között érte őket az 1943. január 12-én elindított szovjet támadás, amely következtében két nap elteltével az ellenség 50 km szélességben áttörte a védelmüket. Ők azonban – a parancshoz tartva magukat – nem vonultak vissza, ezzel megpecsételvén a sorsukat. Kezdetét vette a modern magyar hadtörténet legnagyobb tragédiája. Az elesett, megsebesült és fogságba esett honvédek és munkaszolgálatosok száma 128 ezer főre tehető, de a megközelítőleg 28 ezer fogolyból is csak 3–4 ezer élte túl a megpróbáltatásokat.

A katona nem vitatkozik, nem filozofál, és nem cselekszik saját akaratából, hanem parancsot teljesít és hajt végre a legjobb tudása szerint. Ennek megtagadása pedig békeidőben enyhébb, háború esetén halálbüntetést von maga után. És ez érvényes minden egyenruhát hordó és a hazája szolgálatára felesküdött személyre, nemzetiségtől, rangtól és állampolgárságtól függetlenül. Még akkor is, ha önként lépett a hadsereg kötelékébe. Különbség csupán a felelősség megoszlásának mértékében lehet, ami rang és beosztás függvénye. Éppen ezért az akkor és ott elesett honvédeket hősöknek és áldozatoknak kell tekinteni, akik emléke előtt kötelességünk évről évre fejet hajtani.