Horváth Benji újat akar

A vers mindannyiunk lelki kenyere, hány ember idéz szívesen emlékezetében megragadt sorokat, s azok pontosan azért értékesek számára, mert egy-egy lényegi összefüggést ragadnak meg találó módon.

Petőfi, Arany, József Attila egy-egy sora a közbeszéd szerves részévé vált, szólásmondás rangjára emelkedett, annyira telitalálatnak érezzük, nyelvi képvilágunkba annyira beleolvadt, hogy szókincsünkbe mint saját szavunk illeszkedett.

Ma mégis sokan idegenkedéssel veszik kezükbe a verseket közlő folyóiratokat, vagy gyorsan átlapoznak rajtuk. Mi történt? A szabadon és szabálytalanul ömlő szövegfolyamot mintha nem az olvasónak írták volna. Írói berkekben ugyan értékelik őket, de aki csak olvasó, jórészt leszokott arról, hogy az amúgy is alaktalan szövegekben elmerüljön. Nem érdemes, gondolhatja, esetleg nem érti, vagy furcsállja és másodjára csak legyint: ennek sok értelme nincs, vagy „ilyet én is tudok”,  illetve „mi ebben a pláne?”

Tényleg: mi történt?

Itt alighanem elfutott a ló valakivel, a költő szakadt el az olvasótól vagy a rovatszerkesztő aludt el a vártán. Az ún. posztmodern poétika önmaga ellentétébe csapott át, ami ötven éve értelmes újítás volt, mára modorossággá züllött és az epigonok áldozatául esett. Ezek már nem posztmodern költők, csak utánzók. Igaza van az olvasónak: nyugodtan mellőzni lehet olvasásukat.

Horváth Benji Marosvásárhelyről elszármazott fiatal költő és André Ferenc új antológiája kapcsán arról beszél egy tudósításban: új utakra kellene térni. Kulcsszavaira érdemes odafigyelni:

„A Címtelen föld antológia 26 fiatal költőtől tartalmaz verseket. Ezen szerzők poétikai eljárásai egy másfajta komolyságot vonultatnak fel. Számukra az intertextualitás már nem feltétlenül szövegszervező elv, nem jellemző a paródia, igyekeznek újragondolni a formákhoz és a zeneiséghez való viszonyukat, megfigyelhető a vallomásosság felerősödése, de az irónia is gyakran metareflexíven működik. Ezek a sokszínű szerzői világok kölcsönösen hatnak egymásra, a kisebbségi, kelet-európai szorongás pedig közös tapasztalat, ami egyfajta közösséget is jelent. Többlakiságuk és többnyelvűségük bizonyos szempontból létbizonytalanságot eredményez, ugyanakkor a reflexív figyelem és a poétikai diverzitás termékeny táptalaja is.”