Hivatása: a tanítás

Nem tudom egyszerűen kijelenteni, hogy mindig pedagógusnak készültem. Tény, hogy a könyvek jelenléte házunkban meghatározó szerepet töltött be abban, hogy tanárrá váltam. Habzsoltuk őket. Volt egy nagy tudású tanítóm, Bocz Irma, s mi voltunk az a generáció, akin a szóképes olvasás módszerét kikísérletezte, kifejlesztette. Állandó vendég volt osztályunkban Péterffy Emília írónő, s már másodikosként az ő könyveit olvastuk. Mégsem ezeket az éveket tartom leginkább meghatározónak későbbi döntésemet illetően. A szüleim bátorítása volt a mérvadó, s az a pedagógus-mintakép, akit a Dicsőszentmártonból való ideköltözésünket követően negyedik osztályban tanítóként kaptam: Vinczeffy Adél, s az ő mosolya, törődése, őszinte gyermekszeretete, embersége. Ez vezérelt engem is. Nem szakmaként tanultam ki a mesterséget, hanem elhivatottságot éreztem, így dolgoztam kinevezésem első napjától, és büszkeséggel töltött el a siker, a gyermekekkel, szülőkkel, közösséggel való együttműködés eredményessége.

Számomra a legfontosabb az empátia, a jó kommunikációs készség, a rugalmasság, a jó viszony ápolása a tanulókkal és a szülői közösséggel. Ezen kivül a szaktárgyi felkészültség, az óravezetési gyakorlat, a tanulók fegyelmezése, a tantestülettel való jó együttműködés és a szakmódszertani felkészültség, valamint a diákok és szülők visszajelzésének figyelembevétele. Szeretetteljesnek lenni, őszintén és elfogadóan kezelni a gyermekeket, szituációkat. Változatos módszereket alkalmazok az órán a gyerekek egyéni képességeit, hangulatát, érzelmi állapotát, életkorát figyelembe véve. Fő célom a diákok folyamatos fejlődése és fejlesztése.

A tanári szerep egyébként egyszerre hasonlít a mester, a pap és a színész szerepéhez. Arra vagyunk hivatottak, hogy megnyissuk a gyermekek értelmét a világ ismereteire, segítsük őket képességeik kifejlesztésében, tehetségük kibontakoztatásában, értelmük fejlődésében. A szerep azért magasrendű, mert állandó megújulásra kényszerít, azonkívül nyitottságra, odaadásra, értelmi fejlődésre, érzelmi kötődésre és nagylelkű lemondásra. A szülők legféltettebb kincsüket, gyermekeiket bízzák az iskolákra akkor, amikor a legtöbb életre szóló hatás éri őket, erre az intézményrendszerre, amely az életben való érvényesülésre neveli, vagyis kellene, hogy nevelje a következő nemzedékeket. A diákok részéről szintén fontos a nyíltság, az őszinteség, a bizalom, az elfogadás, ezek mind-mind nélkülözhetetlenek a gyümölcsöző kapcsolat kialakításához. Csakhogy a tanügyi rendszernek vannak olyan buktatói is, amelyek teljesen aláássák az eredményességre való törekvést.

Lásd, hány miniszterünk volt a kilencvenes évek eleje óta, hányféle nagyszerűnek, célravezetőnek tűnő intézkedést foganatosítottak, befészkelt a bürokrácia, és rég nem a gyermekközpontú oktatás a lényeg. Nem könnyű négy-ötévente megújulni, elfogadni a kilátástalannak bizonyuló, más országban be nem vált előírásokat, újításokat.

Aztán nem könnyű a gyermekeket életre nevelni, igazi közösséggé kovácsolni, de igyekszünk, hittel, türelemmel. Folyamatosan képezzük magunkat, néha elégedetlenkedünk, fellázadunk, de újból és újból feltöltődünk, és erőt merítünk a sok csillogó szempárból, a kölcsönös bizalom érzéséből. Erős, életre szóló kötelék a számtalan közös élmény, a felfedezések öröme, egy-egy cinkos mosoly, s a megszámlálhatatlan ölelés.

Félig sem olyan fontos az, amit tanítunk gyerekeinknek, mint az, ahogy tanítjuk, mondta Eötvös József, s magam is vallom. Ha ma lennék tizenéves, akkor is ezt a pályát választanám, minden nehézségével és szépségével együtt.