Három hét a nagy napig

Kezdetben vala a lejáró buletin és a hatszemélyes esküvő utáni sóvárgás. „De miért nem tartjátok együtt majd a templomi esküvővel?” – kérdezték sokan, amikor mondtuk, hogy lehet, házasokként költözünk össze. „Barbinak jár le a személyije, és mivel esküvő után amúgy is cserélnie kellene, hát két legyet egy csapásra” – válaszolta párom, hiába könyörögtem, legalább hazudja azt okként, hogy alig várja, a felesége legyek.

Helytálló érv volt ez mindaddig, amíg azt hittük, eleget téve vágyainknak és a koronavírus okozta szigorításoknak, csupán haton leszünk jelen a polgári esküvőn. Menyasszony, vőlegény és az örömanyák, -apák. Csökkentek az országos szigorítások, ezzel párhuzamosan pedig nőtt az anyukáké: ha meg lehet, hát meg kell hívni nagyszülőt, testvért, keresztszülőt és Katiékat, mert tartoznak. Hiába hittük, a mi esküvőnk, a mi szabályaink, leült ki-ki az édesanyjával, és sorba szedte a násznépet. Csakhamar 55-en lettünk, nem bántuk, hiszen ezekkel az emberekkel valóban meg szeretnénk osztani örömünket.

No, de mégiscsak Székelyföldön élünk, ebből egyenesen következik pedig, hogy szeretteink javarésze külföldön él. Ők pedig márciusig (a buletin lejártáig, ugye) nem érnek haza. Május – ütöttük le bírói kalapáccsal az év elején, miután mindenkinek jónak tűnt a hónap. Öröm volt a vírushelyzet ürömében, hogy a személyi-csere nem okoz majd gondot, hiszen a veszélyhelyzet lejárta után 90 napig blablabla (aha, haha).

Ahogyan azt minden késő ember csinálja buliszervezés elején, mi is megkérdeztünk egy zenészt, a hónap melyik napján szabad. Jöhetett a vendéglő, a díszítő, a polgármesteri hivatal leszervezése (szigorúan ebben a sorrendben). Zenésztől a hivatal kapusáig mindenkinek klappolt a dátum. Igen, éreztem én is, túl szép, hogy igaz legyen!

Közben még a születésnapom előtt behúzták a veszélyhelyzet muzsikáját, így két hónapra még élvezhetem a nevem, címem egy új okmányban. No, de a mi muzsikánkat is csakhamar behúzta a zenészünk, más ifjú pár táncikál dalaira azon a napon. Külföldön élő családtagjaink hazautazása pedig mai napig kérdéses.

De mi biz’Isten kimondjuk a boldogító Igent, ásó-kapa-nagyharang, BRD-kölcsön válasszon el minket!