Három földrészen kergeti az álmait

– Hogyan lesz valakiből hivatásos triatlonista, avagy profi vasember?

– Számomra az első nagy lépés a profivá válás felé az volt, amikor 2013-ban úgy döntöttem, hogy Ausztráliába költözöm, mert ott vannak a legjobb atléták és körülmények, és olyan tudást akartam szerezni, amivel felzárkózhatok a világelithez, ez nagyon motivált. Ez a döntés megváltoztatta az életemet. Azzal volt szerencsém, hogy volt kint rokonom, de így sem volt könnyű, mert amit addig felépítettem, az lenullázódott, senki sem ismert, sőt, öt évvel ezelőtt még a romániai triatlonról sem hallott senki. Tanulóvízummal mentem ki, így nyilván tanulnom kellett, mellette dolgoznom is, és nyilván a leglényegesebb, amiért kimentem, sportoljak is. Nagyon kemény időszak volt. Körülbelül egy évre rá indultam az első versenyemen, és sikerült a negyedik helyen végeznem, ami bomba meglepetés volt, senki nem tudta ki vagyok, senki nem számított rá, és igazából ekkor kezdődött a profi karrierem, szponzorok, meghívások.

– Egy ilyen jellegű versenyen, gondolom, a holtpontok sem ritkák.

– Ez a kulcskérdés, mennyire tudsz ott lenni fejben fél napon keresztül, minél inkább tudsz koncentrálni, annál előrébb fogsz végezni. Ha egy 9 órás versenyről beszélünk, nyilván képtelenség 9 órát maximálisan koncentrálni, mert egyértelműen vannak külső behatások, és az a döntő, hogy ezeket hogyan tolerálod. És az is döntő, hogyan kezeled a holtpontokat, mert egy-egy ilyen versenyen nem egy holtpont jelentkezik, hanem mondjuk tíz, és nem mindegy, hogyan kezeled ezeket, mennyire engeded ezeket elgyökerezni. Szóval nagyon ott kell lenni fejben, ez egy mentális sport, de ez, mondjuk, minden sportra igaz, egy tornásznak nagyon erős koncentrációra van szüksége arra a pár percre, amennyi rendelkezésére áll, hogy bemutassa azt, amire hosszú hónapok óta kell, nekünk lehet, hogy nem kell pont ugyanekkora koncentráltság, de kitartás viszont rengeteg kell.

– A fizikai felkészülés mellett a pszichikai is ugyanolyan fontos?

– Én például tizenvalahány év triatlonozás után úgy érzem, hogy egy verseny kimenetele sokszor azon áll vagy bukik, hogy milyen állapotban vagyok mentálisan. Nyilván a fizikai felkészültség is fontos, de ha jó mentális állapotban vagyok, akkor akár egy gyengébb teljesítménnyel is sokkal többet ki tudok hozni belőle, és ez fordítva is igaz, hiába vagyok csúcsformában, ha nem vagyok ott fejben, akkor bukni tudom a versenyt. A felkészülés során külön hangsúlyt fektetek a mentális edzésre.

– Ez adja az előadásod témáját is, tényleg minden fejben dől el?

– Mondhatjuk, hogy igen, de nyilván ez összetett dolog, mert ahhoz, hogy valami fejben dőljön el, tenni is kell érte. Az előadás során igyekszem saját példámmal illusztrálni, hogyan sikerült nekem túllépni egy-egy mélyponton, és remélem, ez hasznos lehet, akár a hétköznapi életben is. Ez már a negyedik előadássorozat Erdély-szerte, és úgy érzem, ezáltal kicsit visszaadok mindabból a jóból, amiben nekem részem van. Külön feltöltenek a gyerekeknek szervezett előadások, nagyon szeretem azt, ahogyan ők rácsodálkoznak a dolgokra. Egyszer például, amikor bemutattam, hogyan zajlik egy Ironman, és a végén látható volt, hogy a cél után mindenkit masszíroznak, az egyikük megkérdezte, „És akkor azért versenyeztél egész nap, hogy megmasszírozzanak?” Hát igen, azért is. (nevet)

– Három kontinensen, Ausztráliában, Ázsiában és Európában versenyzel év közben, melyik a kedvenc versenyhelyszíned?

– Igen, a legtöbbet mégis Ázsiában, ennek két oka van, az egyik az, hogy nagyon szeretem az ottani versenyeket, nagyon nehezek és ez illik az én versenystílusomhoz, én nem szeretem a könnyű, gyors pályákat, inkább a szenvedős pályákat szeretem, ahol mindenki meghal, én is. A másik az, hogy ott alakult ki a kapcsolatrendszerem, sok ottani szponzorom van, emiatt is visszajárok. Kedvenc országom Thaiföld, Tajvant is nagyon szeretem, ott volt az a bizonyos világkupa, ahol negyedik lettem.

– Hogyan sikerült számodra az idei versenyidény?

– Általában hat-nyolc nagyobb verseny fér bele egy idénybe, csúcsformát egy-két versenyre lehet időzíteni, néha kisebb helyi versenyeket is beiktatok. Idén áprilisban kezdtem egy Fülöp-szigeteki versenyen, ami nem sikerült túl jól, össze-vissza csíptek a medúzák, úgy, hogy két hétig szinte semmit sem tudtam csinálni. Következett egy belgiumi fél-Ironman, ahol második lettem, majd Ausztriában egy teljes Ironmanem, itt a felkészülés jól sikerült, a verseny annyira nem, de nem éltem meg tragikusan, a munka rendben volt, az eredmény viszont lehetett volna jobb is. Lengyelországban harmadik lettem egy fél Ironmanen, amivel azért nem voltam elégedett, mert vezető pozícióból lettem bronzérmes. Kínai rövidtávú versennyel folytatódott a szezon, ami igazi élő show volt, több millióan követték élőben, nagy élmény volt számomra. Szezonzáróként a tajvani teljes Ironmanen lettem hetedik, itt is jobbat szerettem volna, de így alakult, kíváncsian várom a következő szezont.

– Sok sportággal ellentétben, az Ironmanban az idő múlásával egyre jobb lesz az ember, miért van így?

– Igen, itt 35–40 év között van a csúcs, egyrészt azért, mert ez egy állóképességi sport és akkora jön ez ki, másrészt, fejben meg kell érni, fel kell nőni hozzá. Ez biztató számomra, mert szeretem, amit csinálok és motivált is vagyok, ami, gondolom, elég jó kombináció lehet az elkövetkező tíz évre.

– Milyen célokat tűztél ki magadnak 2019-re?

– Nagyon különleges évnek nézünk elébe, ugyanis Marosvásárhelyen rendezik a 2019-es Multisport Triatlon Európa-bajnokságot, ami óriási dolog, nem tudom, hogy a pályafutásom során lesz-e még hasonló lehetőség számomra hazai terepen. Fél Ironman távon szándékozok indulni július elején, ami az első félév legfontosabb viadala lesz számomra, és nagyon motivál, hogy ott jó eredményt érjek el.