Halni is, ha van kiért

Mi tagadás, Puchner tábornok az első hidvégi csata után, amikor serege megverten futott a székelyek elől, magába nézett. – Honnan került ide francia tüzérség? Nem értem, császári felség. A székelyeknek alig van fegyvere, hát honnan szerződtettek ide francia tüzérséget? Hogyan számolok el az ifjonc Ferenc József császárnak a vereségről? Szászokat, oláhokat felséged megfizethette lázadozásra, de ezek a székelyek mintha megvesztek volna a saját forradalmuktól...
Gábor Áron nem Szászföld felé, hanem Háromszékre lovagolt a csata után. – Azt mondták a gyávák, hogy el sem sülnek az ágyúim, felrobbannak a pattantyúsaimmal együtt. Nocsak. Hidvégen sikerült. Ez bizony nem valamiféle vetélkedő, csak győzelmes ütközet. De sikerült! Nagy baj az is, hogy Balázsfalván az oláhok összegyűltek a hátunkban, nagy pénzen s bécsi dirigálással általános népfelkelésre indítanak mindeneket a magyar szabadságharc ellen.
Mi jöhet? – morfondírozott tovább magában. – A papjaink szóljanak templomokban, csűrökben, igen a nyári tarlón! Minden megmozduljon Puchnerék ellen! Másképp semmire se megyünk. Kossuth. Micsodás ember! Ígértem ágyút az erdélyi seregnek, ő pénzt ígért. Adott öntésre 60 ezer forintokat. Önteni Bodvajban, a Vargavárosban, Baconban, Sepsiszentgyörgyön, önteni ágyút! Mindenki fegyvert ragadjon. Harangokból öntök ágyúkat, megbocsássa nekem az Isten, aki megteremtette a magyart, s nem szolgának. A kisfiamért roppantok össze a markomban fémet, harangot s páncélt, mert a kisfiam megszületése figyelmeztet. Jusztina. Asszonyom.
Aj, kicsi a világ, hamar terjed benne a hír, különösen a rettegett Habsburg Birodalom népeket kifosztó rabigájában. – Őrnagy úr, jelentem, fogtunk egy tisztecskét is, most futnak a hírrel. – És mit mond? Mi a hír? – Azt nyekegi, pedig nem is sebesült a német, azt, hogy Puchner tábornok francia tüzérséggel találta magát szembe, hát azért verődött emitt!
Vad a világ, vad a hír. Kacagni lehetne, de minek? Jönnek a következő csaták. Se Gyulafehérváron, se Pesten, se Bécsben nem engedték megtanulni az ágyúöntés titkainak legjavát, nehogy Bécs inná meg az okos ipar levét. Csak módjával. Madéfalvától a mai áldott szent napig nem jöttek rá az osztrák urak, hogy igenis vannak népek, melyek soha nem nyugszanak meg a rabságban. Eladták a vasvári békét is egykor a töröknek. Mária Terézia eladta a székely szabadságjogokat véres pénzért. A franciáknak is van elég gondjuk most; még hogy tőlük kaptunk tüzéreket! Nocsak.
Az őrnagy a kíséretével nem ment egyenest beszámolóra. Kököstől fel Bereckig, a szülőfalujáig mindenütt robogtak a hírvivői: fegyverbe! – A családot is akkor lehet dédelgetni nyugton, ha szabadság vagyon. A koldusokat nem tűrjük, a sebesülteket ápoljuk éle­tükben. Hidvégen reccsent a német járom. A székelység egy család, egy a főztje, s egy a füstje. Egyként kelünk harcra. Bécs emberei azt hiszik, mi csak a pásztorok szent Vendeljében bízunk. Ágyú kell, fegyver!
A református pap Sepsiszentgyörgyön maga segített rendben lerakni a fegyvereket, melyek viselését a határőrök megtagadták önmaguk s népük ellen a szabadságharcban. Agyagfalva, Udvarhely, Székelyföld kivilágítva. – Én egyetlen harangot le nem parancsoltam a tornyokból – mondta a néptömeg előtt Gábor Áron fennhangon.
Mellette volt asszonya, a moldvai csángó szépség, Jusztina s az újszülött. A nép közül akkor odament a pap, két karját kitárta, elvette Jusztina két kezéből a csecsemőt, és szólalt, mintha áldásra, magasra tartván a dermedt nép fölé a madárnyi embert. – Bécs katolikus. Én is az vagyok, de legelébb is magyar ember. Én Uram, áldd meg ez újszülött gyermek népét!
Úgy tűnt, mintha a magasban felejtette volna a pap, miközben térdelt a tömeg a madárnyi élet körül, mindenütt. Gábor Áron tüzér őrnagy mellkasában ott zakatolt az áldozat szelleme. – Önvédelem a harcunk. De ki véd meg téged, gyermekem, ha mi már nem leszünk?
Délben még hét ágra sütött a nap. A délutánba Kökös felől már beledördült az ég. Gábor Áron már talpon, s a nemzet is. Kökös felé, csatába intette sorsa dörgéssel őt. Élni kell, halni is, ha van kiért.