Gyaluval gyarapodtunk

Emlékeim sok ezer négyzetkilométeres világában tűnik fel most a legenda. Erdélyben, Székelyföldön született. Köröttem máris jöhet a visszhang, hogy könnyű ám a székelynek Székelyföldön emlékeznie, ahogy a román szülöttnek is könnyű román földön. A hősöm a tanár, igazgató, Gyalu néven ismerik Udvarhelyszéken, az arca oly tiszta, mint Korondon ünnepek előtt egy nappal a házak kívül-belül.

Gyaluval nem voltam korondi tanár koromban sem barátságban, hiszen ő máshol nevelte a székely tanulókat székelynek, de a javából. Érdekelt hát, ki is volt ez a legendás figura?

Úgy beszéltek róla, mint egykori székely főbíróról. Az volt a tisztességes neve, Gelu Păteanu, és román volt. Nem töviskoszorút, hanem virágkoronát tettek a fejére, mert ő szerette a mi székely-magyar népünket. Úgy élt, nevelt seregeket, mondott sírbeszédet és majdnem föl is emelte Sóvidék határát, úgy magyarázván kicsinek s nagynak, vénnek meg ifjúnak, hogyan kell megmaradni, megtartani, továbbadni azt, ami a közösségé, a falué, ha egek szakadnak is arra és ránk.

Mintha egykori tanítványomat siratnám. Mintha kis lélekrezzenéstől szakadna rám most a novemberi napragyogás kedvéért a ritkán elégedett nyugalom, a jónak a medréből, Sólyomkőről, ártalmatlanul.

Kapom s olvasom Bölöni Domokos legújabb könyvét, A harmadik pohár címmel sorakozik a többi közé. Bölöni egy karcolatban, mintegy ünnepi szószólóként beszél Gyaluról. Az első mondatokban megérzi még az idegen, ismeretlen is, hogy itt valaki ugyancsak magasodik az élők s a lelkek közé.

– Gyalu kolozsvári, de lehetne akár Vista szülötte, lehetne küsmődi, siklódi, vérmezei. Vagy bármely színromán település gyermeke…

Akire így emlékezik a székelyföldi Bölöni tanár és író, szerkesztő, a’mán valaki. Bölöni Domokos sosem szórta a gyöngyöket mások elé potyára. Ama szigorú időben, ifjú korunkban, amikor az iskola dolgaiba beleszóltak az elvtársak, akkor volt iskolaigazgató Gyalu is, székelyek nevezték el így, ne kelljen kimondani a román nevét elferdítve, legyen s máig maradt Gyalu. Székellyé vált? Akit egy sor székely település a magáénak nevezett, az mehetett meghalni Budapestre, akár Bukarestbe, visszhangzott mögötte az „Isten megáldja mindenütt” kiáltás.

Istenem, milyen kicsi a világ, s milyen nagy egy nemzet, amikor a másik nép fia hajt fejet előtte!