Főhajtás és emlékezés

Nagybátyja rövid életútjának főbb eseményeit az unokatestvérei kíséretében jelen lévő Bán Dénes vetette papírra, és Nagy Gábor Levente MERT-elnök olvasta fel. Így megtudhattuk, hogy Bán József őrvezető 1920-ban látott napvilágot Lécfalván, azonban 9 esztendős korában szülei Sepsiszentgyörgyre költöztek, ezért itt nevelkedett. Felcseperedvén a Székely Nép napilapnál dolgozott nyomdászként, a magyar hadseregbe történt bevonulásáig. Kezdetben a Magyar Királyi X. híradós zászlóaljba, majd a IX. hegyivadász dandár híradós századába osztották be Csíkba és az Úz völgyébe. 1944. szeptember elején az egyre súlyosbodó harcokban megsérült, és haza küldték, azonban a front közeledése miatt néhány nap múlva ismét szolgálatra jelentkezett. Ezúttal egy árkász csapathoz vezényelték, amely a sepsiszentgyörgyi vízház mellett felállított leventekatona-tábor kiürítését kapta feladatul. A várost megrohamozó román alakulatok elleni küzdelemben esett el társával, a Somosdon (Alsónyárádmente) 1919-ben született Székely Zsigmond közlegénnyel együtt, akivel közös sírba temették haláluk helyszínén. A front távoztával hantolták ki őket Bán József szülei, és helyezték a közös temetőben egyazon rög alá, örök nyugalomra.

József Álmos helytörténész a sírjuknál tartott beszédében megemlítette, hogy az I. világháború végkimenetelét elemzők egy része szerint Erdély azért veszett el, mert hadsereg nélkül hagyták. Éppen ezért a II. világháború folyamán a magyar kormány mindaddig visszatartotta az erdélyi alakulatokat, ameddig ez lehetséges volt, vagyis az ország 1944 márciusában bekövetkezett német megszállásáig. Ezzel magyarázható, hogy a sepsiszentgyörgyi 27/1 zászlóaljat is csak 1944 tavaszán küldték a frontra, a többi erdélyi hadosztállyal együtt. Ezzel viszont Erdélyből eltávolították a katonai erő nagy részét, és csak a nagyon fiatalok, illetve az első világháborús veteránok maradtak itt. Őket pedig időnként azzal vádolják, hogy rövid ideig állták a harcot, és igen hamar visszavonultak az orosz, valamint román hadsereg elől, amely 1944. szeptember 8-án Sepsiszentgyörgyöt is elfoglalta. Elfeledik, hogy egy olyan ellenséges erővel (szovjet hadsereg – szerz. megj.) kerültek szembe, amelyet nem, hogy a magyar alakulatok, hanem a náluk sokkal jobban felszerelt német hadsereg egységei sem tudtak megállítani.

Ugyanakkor keveset beszélnek arról az űrről, amely az elesettek nyomán az érintett családokban keletkezett. A hátra maradt hozzátartozókat sújtó veszteségről és fájdalomról, amit fel kellett dolgozniuk. „Éppen ezért ez a kopjafa ne csak Bán József és Székely Zsigmond emlékére álljon itt örök mementóként, hanem mindazokért, akik a II. világháborúban szülőföldjükért adták az életüket” – fejezte be mondanivalóját József Álmos.

A gidófalvi Kövér György által faragott emlékjelnél a Történelmi Vitézi Rend Sepsiszéki Állománya is lerótta kegyeletét.