Fejben vagy papíron?

Milyen is az ember?! Általában gondba esik, ha egyszerű dolgok mibenlétéről kérdezik. Magam sem vagyok kivétel, mert ha – teszem azt – a tehetségről kellene beszélnem, azt meghatározni és kifejteni, bár szülői és némi (?) oktatói–nevelői tapasztalattal rendelkezem, nem tartanám könnyű feladatnak. Annál is inkább, mert magának a tehetségnek a megítélésében is nagyok lehetnek az eltérések.

Tanúja voltam magam is, hogy egy talpraesett, jó képességű diákot hogyan dorongolt le tanára, mert valamilyen előírásszerű követelménynek nem tett eleget, viszont magát a megadott feladatot nagyszerűen teljesítette. Mondhatnám: fejben igen, papíron nem tudott felmutatni semmit. Egy adott irodalmi témára kapott írásbeli házi feladata nem volt ugyan leírva, de az illető hat–hetedikes diák az ellenőrzés alkalmával, mikor felszólították, kézbe vette füzetét, és „felolvasta”, csak a tanári láttamozáskor derült ki, hogy ami elhangzott, az bizony nem lett „lekottázva” otthon…

Meg is kapta érte az elégtelent és a nyilvános dorgálást. Még a szünetben is füstölgött a tanár, hiába akadt kolléga, aki a diák teljesítményét méltatta, s ha tehette volna, kitűnő minősítéssel jutalmazta volna. Egy, az illető tantárgy iránt különösebb vonzódást nem mutató, tehetségtelen gyermek ilyen teljesítményre, tudjuk, képtelen lett volna.

Hajlamok, készségek, adottságok megítélésének dolgában nem nehéz tévedni, éppen ezért kell körültekintőnek, megfontoltnak lennünk. Részrehajlást, jó értelemben vett elfogultságot, de ugyanígy meg nem értést, kirekesztő magatartást is tanúsíthat szülő a gyermeke, tanár a diákja iránt, de jó tudni, sem egyik, sem másik nem a képességek természetes kibontakozását segíti elő. Sem az egyik, sem a másik út nem igazán járható a tehetséggondozásban.

Abban talán egyetérthetünk, hogy sem az egyik, sem a másik meggondolásból durván beavatkozni a növekvőben lévő „csemete” életébe nem tesz jót. Az ókori görög bölcs, ugye, a bábáskodást tartotta járható útnak, Petőfi pedig úgy látta, hogy magának a természetnek van döntő szava a tehetséget illetően. A maga közvetlen és egyenes módján ki is mondta egy Aranyhoz írt levelében: „Te új példa vagy azon régi állításomra, hogy a világon semmiféle tehetség el nem vesz. Nem olyan bolond a természet, hogy hiába teremtsen erőket. Amit teremt, azért teremti, hogy hasznát vegye.” (Pest, 1847. február 23.)

Általános emberi szempontból el is lehet fogadni ezt a „tételt”, de be kell látnunk, egy sajátos, a magyarság történelmi kényszerpályáival is számoló értelmezésnek is helye van, mely szerint tájainkon a tehetség kiteljesedését folyton korlátok akadályozzák. Legalábbis ez olvasható ki egy több mint százéves lírai „jelentésből” is. Ady mutatott rá erre, éspedig az irodalmat érintő vonatkozásaira. Bizonyítékul idézhető A Hortobágy poétája című költeménye. A költő hősét úgymond sok-sok méla vágy kínozta, érzékeny volt a szépre, s maga is „ezerszer gondolt csodaszépet”, tehát „szent dalnok” lehetett volna belőle, de közvetlen környezete s a történelmi adottságok visszahúzó erőkként hatottak rá, s így „eltemette rögtön a nótát.”

Befejezésül azt mondhatom, történelmi felelősséggel jár ma is a tehetséggondozás, s megfontolt, bölcs döntéseket vár el az egyes embertől és az intézményektől egyaránt.