Ex librisek a pincegalériában

Salamon Ferenc ex libris gyűjteményébe nyerhetett résnyi betekintést az a pár tucat érdeklődő, aki részt a szeptember 1–9. között zajló I. IKA Alkotótábor égisze alatt a csernátoni Sylvester Lajos Könyvtár pincegalériájában tető alá hozott kiállítás hétfő esti megnyitóján. A tárlatot maga a gyűjtő mutatta be sajátosan lehengerlő stílusában.

Nem tudjuk, mennyiben van igaza a résztvevőket üdvözlő Ágoston József könyvtárvezetőnek, aki Erdély „egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb” ex libris gyűjtemény birtokosának titulálta Salamon Ferencet, ám tény, hogy fél évszázados pályafutása során több helyen tanító, a művelődési élet terén mindenhol maradandó nyomokat hagyó sokdiplomás pedagógusnak, kultúraszervezőnek több ezer ilyen műalkotás van a tulajdonában. Ebből most mintegy ötven került közszemlére – egykori tanítványa, a csernátoni születésű, jelenleg Kolozsváron oktató Székely Géza képzőművész, az IKA Alkotótábor művészeti vezetője szorgalmazására.
Salamon Ferenc ugyanolyan meggyőzően, nyomatékkal, jó humorral beszélt ezekről a grafikákról, mint amikor a magyar nyelv fontosságára, a kultúra értékeire hívta fel a keze alatt formálódó több ezernyi diákja vagy az éppen általa megnyitott kiállítások közönségének figyelmét. Jó tanárhoz méltóan egészen a gyökerektől kezdte, elmondva: az ex libris egy latin állandó szókapcsolat, melynek jelentése „könyveim közül való”. Magyarázata szerint „tulajdonképpen egy grafikai vagy nyomdai eljárással sokszorosított papírlap, melyet a könyv kötéstáblájának a belső oldalára ragasztanak azzal a céllal, hogy a könyv hovatartozását, illetve tulajdonosát, tulajdonjogát dokumentálja.” A világ első ex libriseként egy Kr. e. 1400-ból származó, papirusztekercsbe elhelyezett agyagtáblácskát szokás emlegetni, de ex librisnek számított az is, amikor a kódexekbe vagy az első nyomtatott könyvekbe a tulajdonosok kézzel írták be a nevüket.
Ezt a szokást Háromszéken még a 19. század elején is gyakorolták. Például 1823-ban akkori kézdiszentkereszti tulajdonosa a következőket írta az 1802-ben elhunyt Szebelébi Bertalan plébános könyvtárából valamilyen úton-módon hozzákerült latin nyelvű könyv belső borítójára: „Ez a könyv a Zonda Bálinté. Ha el találná veszteni, s a megtalálója nem adja vissza, akkor legyen az ördögök hadnagya.”
Természetesen a gyűjtőnek is van saját ex librise, azt még a néhai jó barát, Plugor Sándor készítette 1982-ben, és az Ikavár mondájának motívumai díszítik. Csakhogy itt „a sárkány könyvet tart a karmai között, amely azt próbálja sugalmazni, hogy az ex libris tulajdonosának le kell győznie azt a sok a gáncsoskodást és nehezítő körülményt, mely egy könyv megírása körül adódik minden esetben.” Ezt több száz újságcikk, tanulmány, kiadvány későbbi szerzőjeként személyesen is megtapasztalhatta, jelenleg Háromszék oktatástörténetének kiadásán munkálkodik (ebből előzetesként egy hosszabb részlet a 2019-es Székely Kalendáriumba is bekerül). A háromszéki szólásokat tartalmazó, El van bütülve című könyvét épp ma 19 órakor mutatja be ugyancsak a csernátoni könyvtárban – ez is egy jó alkalom arra, hogy egy-egy ex librisén hosszabban elidőzzön a tekintetünk.