Európa

Tülekednek a tőkés birodalmak. Nem is voltak nyugton sose. Olyan könnyű kijelenteni, hogy hiszen csak addig léteznek, amíg a mások építette gátak terelik feléjük a pénz hullámait. Ezt el lehet mondani még most is, holott már rég szinte tehetetlenek vagyunk a pénz viharában. Az ők elszánt ravaszsága veri a hullámokat másfél száz esztendeje, s most már szinte látni a végét ennek a pénzbűzű hatalom-hajcihőnek. Azt is, hogy embermilliárdok és egész kultúrák vesznek oda – közelebbről.
Próbálja már a gyermek is megfejteni, végülis ha minden elpusztul, abból kinek van haszna? Hiszen nem marad itt se fű, se harmat. De hát meg nem maradnak a tőkés birodalmak! Akkor meg a semmiben kinek lészen haszna?

Már azt se mondhatjuk a földtekén, hogy ette fene, messze van tőlünk, ami naponta lobban. A vak is látja messziről már, hogy Európa ostromállapotban. Nyílt arccal mondja a német Silvana Helisenberg színművésznő fennhangon, s hogy a süketekhez és az egyre szegényebbekhez is eljusson az igaz szó, hát írja a mai német kancellárnak, az Angyal nevű Angela Merkelnek az igazság szakkifejezéseivel: „ön tudatosan és törvényellenesen terrort, háborút, szegénységet és halált szabadított a német népre.”

Már nem bújhat senki sem spanyolfalak, sem székely csergepokrócok mögé, alá. Európa kénytelen tudomásul venni a harmadik világháború rengéseit és látványát, bűzét és magát a végveszélyt. Tudtuk eddig is, hiszen a hóhér árnyéka mindenre rávetült. Nem, ó, nem Silvana Helisenbergtől tudja meg a világ. A hölgy nem akar Európa legutolsó Jeanne d’Arc-ja lenni azzal, hogy Merkelt a legmegvetendőbb és a legbűnösebb kancellárnak nevezi. Azt kiáltja, amit az egész világ tudott eddig is: Európa hadat üzent önmagának.

Ez viszont csak a látszat. Tülekednek a tőkés birodalmak a nemzeti, így-úgy független államok átgyúrására iszlám kezektől, esetleg azok lepusztítására, elpusztítására. Nem lappangó, hanem nyílt titok, valakik ebből hasznot húznak majd. Nem biztos azonban, hogy a mi népünk és mások is azt még megérik. Mégis, bizakodjunk Vörös­mar­tynk­kal, remegve olvasván: „Lesz még egyszer ünnep a világon,/ Majd ha elfárad a vész haragja,/ S a viszály elvérzik a csatákon...”

Nem kell sok erő a bizakodáshoz. A tétlen várakozás azonban valami mást hoz. Európa már ostromállapotban. És nem lesz, aki reménykedjék itt, ha már kiterítve, holtan.