Európa szégyenéről

Repesve mondom magamban, ütögetem a gép betűtábláján, hogy igenis van megtérés. Van ma is úgynevezett damaszkuszi út, és aki megtér, az üdvözül. Saulus határozottan sietett Damaszkuszba, hogy büntesse, ölje, vágja Jézus követőit; akkor megvilágosodott fölötte vagy a fejében valami, s attól tovafelé Paulus, Pál Jézus híve lett… Ki tudja, Ioan Cismaș újságíró elméje és kedélye (egykor Csizmás János lehetett a neve) vajon melyik romániai úton világosodott meg annyira, hogy az már megható számomra. A magyarok iránti gyűlölete már fölért a saulusi szintre.

Évek óta követem – nem a gyűlölet damaszkuszi útján – írásait, néha meg-megrezzenek egy-egy hasáb erejéig, hiszen tudtam eddig is, hogy nem a mi kutyánk kölyke, s ebben a korban aligha térül. Most itt van egy írása augusztus 30-án, címe: Ezért lettünk Európa szégyene. Őszinte érdeklődéssel olvasom, hogy egy pedagógus szólt sarkigazságos határozottsággal: „A legcsúnyább dolog valakit zavarni”. Innen indul Cismaș Saulus. Nem, nincs benne az írásban, hogy talán bilinccsel, gúzzsal, börtönnel zavarni. Az írásbeli értekezlet a zivataros hangoskodásokról szól, lakodalmi zenebőgődékről, és egyet értek a szerzővel! Helyszíneket sorol Félixfürdőtől messze Bukarestig, ott már szelídebb a táj szerinte. Van a tarsolyában megnyugtató példa is, hogyan kellene viselkedni társadalmi szinten is, nemcsak intézetekben!

Szomorúan idézem a szomorú tényt írásából. „Mi, románok, elveszítettük az iránytűt.” Én nyugtatnám jó szívvel, hogy oda se neki, a magyarság gyűlölése és lepusztítása jó úton halad ám.

Léleknyugalommal, elismeréssel követem és idézem Ioan Cismaș írását most. Szemrehányással írja, az állampolgárok számára nincs meg a csend. Az emberi jogok közé tartozik a nyugalom, a csönd biztosítása. És említi, milyen csend van viszont Nyugaton…

Csendesen teszem hozzá, elismeréseim között, hogy amíg faj(magyar-)gyűlölet hatja át a mai és mindenkori román politikát, addig van, lesz román őrjöngés – ellenünk. Ez fáj nekünk, úgy, mint mikor valakinek akkor verik be kövekkel az ablakát, amikor onnan épp a csillagokra, a csöndes holdra néz. És mindenütt, Damaszkusz előtt s mögött állítom, ez, igenis ez Európa szégyene.