Erdővidéki nyaralás

Első autóm egy mélypiros Dacia 1300-as volt. Valamikor az 1970-es évek vége felé elhatároztuk, hogy a szabadságunk egy részét Erdővidék megismerésére fogjuk áldozni, „fedezzük fel szűkebb pátriánkat!”-jelszóval. Akkor még benzinhiány sem akadályozott a jövés-menésben. Rászánunk legalább egy hetet, és megnézünk mindent, amit meg lehet nézni azon a vidéken, ahol különben mindaddig soha nem jártam. Ez így is történt. Gyermekeink még aprók voltak, Zsolt hét-nyolc éves lehetett, Enikő meg öt évvel kisebb. Bepakoltuk a társaságot meg egy sátrat az autóba, s gyerünk! Egy nagyon szép vakáció kerekedett ki ebből a nem mindennapi ötletből.

A múlt század hetvenes éveiben ez a vidék még nem nagyon jeleskedett szálláshelyekkel, ahol egy-két éjszakára elaludhattál volna. Így aztán úgy indultunk neki az útnak, hogy nem szerveztünk meg semmiféle hálóhelyet, csak a sátrat vittük magunkkal. Volt egy kis füzetünk Háromszék nevezetességeiről, nem túl sok adattal. Udvarházak, templomok, a székely történelem megannyi ép vagy omladozó, éppen eltűnőben lévő kövei, emlékei szerepeltek a célpontok között. Csűrök szénapadlásán háltunk, miközben alattunk az istállóban a lovak prüszkölgettek, dobogtak meg halkan ropogtatták a szénát. Egy másik faluban, amikor elmondtuk, hogy kik vagyunk, honnan és miért is jöttünk, nekünk, a teljesen ismeretleneknek nagy szeretettel rendelkezésünkre bocsátották a tisztaszobájukat, ott aludtunk. Vargyason megismerkedtünk a bútorfestő Sütő-dinasztia nem tudom hányadik képviselőjével, az akkor már öreg Sütő Béla bácsival. Még fotó is született erről a találkozásról.

Aztán a bodvaji hámor közelében, egy vadászház kertjében tanyáztunk le. Levertem a sátor cövekeit, felhúztuk a sátrat, körbe is sáncoltam azt, ha netán eső kerekedne, a víz ne lepje el a sátor belsejét. Mikor mindezzel elkészültem, megjelent a vadőr, a vadászház gondnoka. Istentelenül leteremtett. Hogy képzeljük mi?! Ráadásul felásta a gyepet is, meg ez meg amaz!

Elmondtam neki, hogy mi járatban vagyunk, kisgyermekekkel érkeztünk, ezért is igyekeztünk biztonságosabbnak látszó helyen felverni a sátrunkat. Az „öreg” lekáderezett, hogy kik is lennénk, mik is lennénk? Persze elmondtam neki, hogy Kézdiről jöttünk, s úgy tudom, rendes embereknek tart a világ. Egyébként orvos lennék, ideggyógyász. Elnézését kértem, de két kisgyermek miatt történt a kissé agresszív betolakodásunk biztonságosnak tűnő birodalma területére. Azonnal megváltozott a légkör, F. bácsi sajnálkozásáról biztosított a kelleténél ingerültebb bemutatkozásáért, oly annyira, hogy még az ajándéknak szánt szilvapálinkát is alig tudtam rátukmálni.

Természetesen maradhatunk, sőt azt is megígérte, hogy másnap majd megmutatja nekünk a magasleseket is, ahonnan maga Ceauşescu vette célba a beetetett medvét, s a zúgókkal, gübékkel bőven ellátott patakban pedig még Maurer elvtárs, a miniszterelnök is pisztrángászott olykor. Másnap a baróti pártbizottság egyik titkárával is megismerkedtünk, aki estefelé „meglopta” a patakot, megpróbált pisztrángot fogni, de ő is csak titokban, mert központi bizottságtól lefelé senkinek sem engedélyezték itt a pisztrángászást. Aztán a vadőr bácsi elkalauzolt a környéken, titokban megmutatta azt a magaslest is, amelyet Ceauşescu számára építettek. A magaslesen még budit is kialakítottak, ha netán a nagyvezérnek prosztata bajai okán sűrű pisilési ingerei lennének, vagy netán gyakorfosás miatt nehéz helyzetbe kerülne, s nem lenne már kellő ideje a magaslesről lekászálódni, hát baj ne történhessen. Ott helyben intéződjenek szorító gondjai!

Biró Gábor