Erdély megszerzése

Sajnos nincs ez másként a 2018-as centenáriumi esztendőben sem, ráadásul fokozódott a ránk nehezedő nyomás. Mindezeket észlelve, illetve elszenvedve, jogosan vetődik fel bennünk a kérdés: a jövőre nézve vajon mire számíthatunk? A helyes választ viszont csak akkor találjuk meg, ha tudatában vagyunk a Gyulafehérváron 1918. december 1-én történteknek, az akkori események hátterével, előzményeivel és következményeivel együtt.

A románok Erdélybe történő betelepítése, illetve betelepedése különböző időszakokban történt. Az első jelentősebb tömeget a 13. században hozta be IV. Béla (1206–1270) magyar király, így akarván pótolni az első tatárjárás (1241–42) okozta, a történészek szerint 50%-osra tehető népességpusztulást. Az 1285-ben bekövetkezett második tatárjárás, majd a Magyarországon 1348–49-ben végigseperő pestisjárvány nyomán fellépő elnéptelenedés újabb betelepítésekhez vezetett. Mint ahogy az oszmán és Habsburg terjeszkedésnek egyaránt ellenálló magyarságot újra és újra megtizedelő háborúk, valamint az ismétlődő tatár betörések (1694, 1717) is. Ugyanakkor a román vajdaságokban (Havasalföld és Moldva) a parasztságra nehezedő súlyos terhek miatt a Kárpátokon való átszivárgás állandó jelleget öltött. Ez 1740–1760 között csúcsosodott, amikor mintegy félmillióan vándoroltak be Erdélybe.

A betolakodókkal harcoló magyarok többször is a kipusztulás szélére jutottak tehát, miközben a katonai szolgálatra sem kötelezett románok száma a felsoroltak, valamint a természetes szaporulat következtében folyamatosan növekedett. Így történhetett meg, hogy 1840-ben Erdély lakosságának zömét már a románok adják, és az 1910-es magyar népszámlálás adatai szerint létszámuk elérte a 2.829.454 főt, ami az össznépesség 53,8%-át jelentette.

A román nemzeti öntudat kialakulása

Míg Nyugat- és Közép-Európában a nemzeti öntudat kialakítója és hordozója a nemesség és a polgárság volt, addig az erdélyi románság esetében a papság és a magyar nemesi ranggal rendelkezők köréből kikerülő értelmiségi rétegre hárult ez a feladat. Ideológiai alapját az 1735-ben politikai színezetet kapott, római eredetet valló történelemszemlélet képezte. Ebből ered a románok egy államban való egyesülésének 1834-ben igénnyé formálódott gondolata, amelyhez döntő lökést a római katolikusokkal egyesült erdélyi román (unitus, később görög katolikusnak nevezett) egyház Habsburgok által is támogatott létrehozása adott. Ennek tényét a román papság az 1698-as és 1700-as zsinaton szentesítette, és Bécs két császári diplomában, az I. és II. Diploma Lepoldinumban (1699 és 1701) szögezte le. Mindennek anyagi vonzata is volt, ami a román népcsoport gazdasági megerősödéséhez, valamint a rendi egyenjogúság megteremtéséhez vezetett.

Érdemes megjegyezni, hogy a román értelmiség kialakulásának helyszínei az erdélyi magyarság által létrehozott felekezeti tanodák voltak. Kezdetben a protestáns, az unió létrejötte után pedig a jezsuita és piarista iskolák játszottak ezen a téren meghatározó szerepet, hiszen bennük tanultak a román nemzettudatot kialakító személyiségek. Általuk az ortodoxia uralma alól kiszabadult erdélyi románság a nemzeti tudat formálódásának útjára lépett.

Ebben a kolozsvári jezsuita akadémiát, majd nagyszombati teológiai fakultást elvégző Inocenţiu Micu-Klein (1692–1768) görögkatolikus püspök a dák-római eredetelmélet magvainak elhintésével főszerepet játszott. Ennek lényege ugyanis a románoknak a magyarokét és szászokét megelőző birtokon belülisége Erdély területén. Ezt az alapgondolatot karolták fel, majd teljesítették ki a később mozgalommá duzzadt román nacionalista törekvések, amelyeket a magyar függetlenedési vágy ellensúlyozásaként a Habsburg-ház is támogatott.

Az összeomlás

Az I. világháborúba az időközben (1881) megalakult Román Királyság 1916-ban lépett be, megtámadván a vele szövetséges Monarchia részét képező Magyarországot. Erre a lépésre az Antanttal – területszerzési szándékkal – megkötött titkos szerződés létrejötte után szánta el magát. A védtelen erdélyi területekre való gyors behatolás után azonban az osztrák–magyar és német haderő kiverte Erdélyből a román csapatokat, és Bukaresttel együtt elfoglalta az ország túlnyomó részét. Így Románia, újabb szövetségeseit is elárulván, a központi hatalmakkal különbékét kötött.

A nagy világégést beszüntető padovai fegyverszüneti egyezmény aláírását (1918. november 3.) megelőző összeomlás Magyarországon a Magyar Nemzeti Tanács megalakulását (1918. október 24.), majd törvényhozó szervvé alakulását, Károlyi Mihály kormányának létrehozását (1918. október 31.) és az őszirózsás forradalom győzelmét (1918. november 1.) eredményezte. Linder Béla, az új hatalom pacifista hadügyminisztere is ezen a napon adta közzé hírhedt kiáltványát, amelyben a harcok azonnali beszűntetésére, hazatérésre és a fegyverek beszolgáltatására szólítja fel a katonákat. Miközben a magyar területekre áhítozó csehek, szerbek és románok mozgósítottak és fegyverkeztek.

Látván a magyar bizonytalanságot, a román csapatok november 12-én ismét megkezdték a bevonulást Erdélybe. Ráadásul az 1918. október 31-én megalakult, Erdély Romániához való csatolását nyíltan követelő Román Nemzeti Tanács román gárdákat szervezett, amelyek felfegyverzését a magyar kormánytól kérte. Ez utóbbi tagjai pedig eleget tettek ezen óhajuknak. Kimondhatjuk tehát, hogy 1918 végén – a népek önrendelkezése wilsoni elvének hangoztatása ellenére – tulajdonképpen a nyers erő döntött a nemzetek sorsa fölött, ami rányomta bélyegét Erdély hovatartozására is.

A nagygyűlés

Ilyen előzmények után került sor 1918. december 1-én a gyulafehérvári román nagygyűlésre, amelyre tízezrek indultak Erdély, Bánság és Partium általuk lakta vidékeiről, valamint a Román Királyságból. A Károlyi-kormány különvonatokat bocsátott ingyen a rendelkezésükre, miközben a román hadsereg nagy erőkkel nyomult előre a Tisza felé, és egyre nagyobb területet szállt meg a történelmi Magyarországból. Erről az érintettek kétségbeesett táviratokban adtak hírt a budapesti kormányzatnak, ahonnan az a válasz érkezett, hogy a benyomuló román csapatok Antant-csapatoknak tekintendők. A helyi közigazgatást arra utasították, gondoskodjon elszállásolásukról, valamint élelmezésükről.

A nagygyűlés küldöttei elfogadták a gyulafehérvári nyilatkozatot, melynek III. pontja többek között a következőket tartalmazza: „Teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő népnek. Minden nép számára a saját nyelvén biztosít oktatást, közigazgatást és ítélkezést az illető néphez tartozó személyek által, és a lakosok számának arányában minden nép képviseleti jogot fog kapni a törvényhozó testületben és a kormányzati szervekben. Egyenlő jogok és teljes autonóm vallásszabadság az Állam minden felekezete számára. Teljes sajtó-, gyülekezési és egyesülési szabadság, minden emberi gondolat szabad hirdetése.”

Következmények

Mindezek ellenére 1918. de­cember 24-én, vagyis Kolozsvár elfoglalásának napján a Román Királyság hivatalos közlönyében (Monitorul Oficial) csak két királyi dekrétum jelent meg. Az egyikben törvénybe iktatták Erdély és Románia egyesülését, a másikban viszont (az erdélyi románok keserűségére) lényegesen lecsökkentették Erdély Románián belüli autonómiáját. A gyulafehérvári ígéreteknek éppen az ellenkezője valósult meg tehát, és Európában példátlan nemzeti elnyomás, a magyar földbirtok, valamint vagyon elkobzása, a magyar egyházak és iskolák üldözése és bezárása következett. Ezzel pedig megkezdődött a Románia által megszállt új területek – Erdély, Bukovina és a Bánság – teljes körű, mai napig tartó beolvasztása.