Erdély kevésbé ismert kuriózumai (12.) A Szent Anna-tó és a Mohos (II.)

(folytatás)

1958-ban még csak málnavész, de nem erdő volt az égés helyén! Csodálom, hogy erre senki sem emlékszik, és csak kongatják a vészharangot, ha egy picike vízmosást felfedeznek a környéken az „egyszer járatos szakemberek”. Aztán a múlt században sokkal kevesebb turista fordult meg itt, és mégis folyamatos volt a tó feltöltődése, zsugorodása. Ezért vélem egyoldalú, rosszindulatú beállításnak minősíteni a turizmus mumusnak való kikiáltását. Egy ilyen természeti folyamatnak összetett okai vannak, s ezek közül a turizmus csak elenyésző tényező, annál is inkább, mert itt a rezervációban egyre jobban korlátok közé szorul. Tiltott a fürdés, továbbá a sátorozás, az éjszakai tartózkodás és a szemetelés a tó mellett. Tilos az esti tábortűz is, nem úgy, mint az „én időmben”!

A tó kultúrtörténeti vonatkozásait vizsgálva arra a következtetésre jutunk, hogy nevének eredete a kora középkori kén, homok, kavics és vasbányászat kezdeteire nyúlik vissza. Ekkor még a környék bányásznépe Szent Annát, Mária édesanyját tisztelte mint a vidék védőszentjét, jóval megelőzve a bányászok védőszentjeinek, Szent Borbálának és Nepomuki Szent Jánosnak Erdélyben később elterjedt kultuszát. Ezáltal lett az Ividő tava, mint régi, pogány-kori kultikus hely, az új vallás búcsújáró helye is.

Dr. Bányai János geológus professzor így ír róla: „Már 1349-ben említik oklevelek. Valósággal vonzotta a környék egyszerű népét, mely évente kétszer, Anna napján és Kisasszony napján kereste fel a természet e szent templomát. E búcsúkra 20–30 ezer ember is összegyűlt régente. 1764-ben állított ide, az addigi rozoga tákolmány helyett, kőből csinosan megépített kápolnát Tusnádi Demeter v. Kecskés Péter. Egy másikat a Bükszád felőli oldalon 1775-ben építettek, ahová a (csík)somlyói kolostorból hoztak egy kis oltárt. (P. E. 1664 – ez volt felmetszve rá.) A két kápolna romba dőlt, a mostanit a háború után építették újra. A búcsút azonban 1768-ban gróf Batthyány Ignác püspök eltörölte, mert botrányos kihágásokká, verekedésekké fajult volt el! 1830-ban újra megengedték, amit 1944-ben szüntettek be, a szokás azonban megmaradt, s a kirándulóknak igen hálás téma ilyenkor ellátogatni ide.”

Az idő kikezdte a kápolnát. 1948-ban kijavították, de az 1970-es évek elejére már megint csak a falai maradtak. 1976-ban Fazakas János (akkor művelődésügyi miniszter) bátorítására indult meg az újjáépítése, de csak 1977-ben fejezték be. A harangláb kovácsoltvas ajtaját és ablakrácsát az akkor Csíkszeredában élő Károly Sándor kolozsvári képzőművész tervezi, és a néhai, neves csíkkozmási kovácsmester, Máté Jenő készíti el. Ugyanakkor visszakerült helyére az 1924-ben öntött harang is. 1990 óta újból megünneplik a Szent Anna-búcsút minden év július 26-hoz, Anna napjához legközelebb eső vasárnapon vagy éppen a napján.

Habár a tó minden évszakban elragadó, a legszebb ősszel, amikor a környező erdők színpompás őszi ruhát öltenek. Télen puha, fehér hódunna alá bújik. Ilyenkor is megéri ellátogatni a tündértóhoz.

A Csomád tundrája

A Szent Anna-tavat egy széles nyereg választja el a Mohos tőzegláptól. Ezen épült a menedékház, itt található a kemping és a Sepsibükszád vagy Bálványosfürdő felé induló aszfaltos út is. A Mohos-tó a Csomád-kaldera északi részét foglalja el, 110 méterrel fekve magasabban, mint a tó. Eszerint tengerszint fölötti átlagmagassága 1056 m, területe 80 ha.

Eredetileg a Szent Anna-tó kráterével szinte egy időben működött a kora negyedkorban, valamivel hamarabb, mint amaz. Azóta az iker­kráterek közül a Mohos elöregedett. Kissé szabálytalan kör alakja és a tőzegláp néhány apróbb tava (1963-ban 21- et számoltam meg belőlük) utal a hajdani kiterjedt víztükörre, amely négyszerese volt a tó felületének. A Mohost észak felé a Veres-patak csapolja le. Ennek kifolyásánál kb. 40–50 m mély kanyonszerű szakadék vágódott be a laza, piroklasztitokból felépült kráterperembe. A patak a nevét a borvörös színű tőzeglétől kapta.

A szakadék vulkáni bombák, horzsakövek (habkő, lyukacsos andezitláva), lapillik (borsószemnyi horzsakő) eldorádója. A Mohos évezredeken át egyre apadt a mellette „rakoncátlankodó” Szent Anna vulkánocskája buzgó kitöréseinek következtében, amely rengeteg vulkáni törmelékanyagot köpködött át a „szomszéd kertjébe”, azaz kráterébe! Lassan kezdett feltöltődni, elmocsarasodni, igazi oligotróf ingovánnyá (magashegyi felláp) változva, amelynek talaja tápanyagokban (humuszban) szegényes, savas vegyhatású (PH 3,8–4,1), vízzel átitatott és hideg. Mindehhez hozzájárult a négy, egymást követő, pleisztocén-kori eljegesedés is, amely kialakította a Mohos sajátos, tundrai növényvilágát, ma is élő, izgalmas reliktum növényeit.

A tőzeglápot a kiszáradás veszélye fenyegeti. Ez is természetes folyamat, megállítani nem, de lassítani tudjuk. Az 1908-ban megkísérelt lecsapolási munkálatok (lázárfalvi közbirtokosság) felgyorsították a természetes eróziót. Szerencsére az eszement ötlet sikertelennek bizonyult, és a Mohos mocsári növényzete hamar benőtte a vízlevezető csatornákat.

Ennek ellenére még mindig félelmetes ellenfele bármiféle betolakodónak. Huzamosabb esőzések idején a 20 méternél is vastagabb, iszapos, elhalt tőzegmoha-réteg úgy megtelik vízzel, mint a szivacs, és volt rá példa, hogy a véletlenül „elcsángált” szarvasmarhát is elnyelte! A kb. 3 millió köbméterre becsült tőzeg évezredek alatt elhalt tőzegmohák tömkelegéből halmozódott fel. Ezek a növények az utolsó jégkorszaktól (Würm), kb. 8000 éve tengetik életüket a számukra idegen környezetben, megőrizve eredetiségüket, de mégis alkalmazkodva a közben felmelegedett éghajlathoz. A Mohos krátere mint sziget őrzi őket az ő külön, zárt világában, Európa legdélebbi tundrájában.

22 méteres a legmélyebb

2010-ben a bukaresti egyetem földrajz tanszékének kutatói, D. C. Diaconu és csoportja a Mohos ökoszisztémáját tanulmányozta, GPS-szel készítve pontos térképet a meglévő tószemekről. Összesen 20-at számolt össze, nem 15-öt, mint ahogy azt a „kiszáradás elmélet” kiötlői hirdetik! Közülük a l5 legnagyobb tóban ultrahangos mélységméréseket is végeztek.

Bevallom, az eredmények engem is megleptek! Legmélyebbnek a 2-es számú tó bizonyult 22 méterrel, felülete: 177,93 m2. Az 1-es és 3-as tavak mélysége azonos: 17 m. Felületük: 139,47 m2, illetve 341,85 m2. Egy tavacska mélysége 14 m, hét társáé 10–10 m. Utolsó helyen áll a 4 m-es, 12-s számú tószem. Mindez azért meglepő, mert a tavak mélységét addig egyetlen kutató sem taksálta többre, mint max. 5 m! És ez még nem minden! A kéményszerű, függőleges tavak dupla fenekűek, azaz homokóra-formájuk van, mintegy „elkarcsúsodnak” egy adott szinten, hogy aztán a szűkület alatt újból kiöblösödjenek, most már le, fenékig. A szűkületeket egy vízszintes, lebegő moharéteg alkotja 4 méteres mélységben, amely a tavak kör alakú falaitól befelé nőnek; anélkül, hogy középen összeérnének. Ez a szubmerszibilis (alámerülő) vízi növényzet 4 méter mélyen, valószínűleg a fény behatolásának határértékét jelzi; vagy egy olyan vízküszöböt, ahol igen eltérő hőmérsékletű vízrétegek találkoznak, alól hideg, fennebb melegebb vízoszlopot alkotva.

Most már világos ugye, hogy mik a Jókai féle „vízi hüvelvények”? Természetesen a Mohos-tó mélyén lévő hínárszövevény, amibe nem volna tanácsos belegabalyodni! Még kevésbé fürödni!

Legismertebb reliktumai és egyben szigorúan védett növényei: a tőzegrozmaring (Andromeda polifolia), a tőzegáfonya (Vaccinium oxycoccus), a rovarevő kis szörnyecske, a harmatfű három változata (Drosera rotundifolia, obovata, longifolia) és a mámorka vagy varjúbogyó (Empetrum nigrum). Ez összetéveszthető az áfonyával, és még az íze sem rossz, de nagy mennyiségben fogyasztva hallucinációs tüneteket és hasmenést okoz.

Tavasszal fehérbóbitás gyapjúsás lengi be a Mohos egész felületét. A húszféle moha mellett csenevész erdei fenyők és törpére zsugorodott nyírek teszik teljessé a tundrai hangulatot. (Nem tévesztendő össze az igazi tundrai törpenyírrel, ami csak a Lucsban és a szentkirályi Borsárosban található!) A bogyógyűjtők nagy örömére sehol a környéken nem terem olyan kövér hamvas áfonya és „havasi meggy” (piros áfonya), mint éppen itt. Ezek nem tartoznak a védettek közé.

Állatvilága is specifikus. A ritka „kék vipera”, vízisiklók, „lapos-orrú varangy”, különleges hártyásszárnyú rovarok, bogarak, pézsmapockok otthona. Madárköltözés idején, tavasszal az átvonuló erdei madarak ötcsillagos szállodája. Védelme érdekében a turisták csak a tanösvényen, a rezerváció hivatásos vezetőinek kíséretében látogathatják.

Zsigmond Enikő