Elment Réty Nagyasszonya (Dr. Nagy Lajosné Márkos Lenke 1938—2022)

Úgy törtek rám az érzések, amikor megkaptam dr. Nagy Lajos ímélen küldött levelét, mintha népmese bűvölne. Tragikus végű népmese. Egyszer volt, hol nem volt – hangzanak a múlt idejű igék, s aztán hirtelen vált a mesemondó, mindent áttesz jelen időbe, már mintha nem is a múltról beszélnénk, hanem a jelenről.

A levélben az állt, hogy neje, született Márkos Lenke immár csak volt. Nekem úgy tűnt, hogy mesét hallok, mert a szitás-keresztúri parasztlányból Réty és a környék Nagyasszonyává nőtt derűs, mosolygós asszony nem tűnhet el csak így, egyszerűen. Pedig ez történt.

Úgy két hónappal ezelőtt kerestem meg, mert mondanivalója volt Keresztúrral, a diákéveivel kapcsolatban. Szinte tehetetlenül feküdt, de a szavai égettek. Még sok mindent szeretett volna, még sokan akartak vele szót váltani, de mindennél erősebb volt a kór. Azt mondta el akkor nekem és férjének, hogy vigyázzunk a jövőre, vigyázzunk magyarságunkra, anyanyelvünkre, s ha a fiatalokhoz még szólhatna, azt mondaná, olvassanak sokat, régi irodalmat is, beszéljék minden körülmények között nyelvünket, tanuljanak verseket, mert ez csiszolja igaz gyöngyökké a gondolatokat. Én földijeként, iskolatársként, barátként beszéltem hozzá, talán azért is bátrabban, mert valamikor réges-régen jártam a Gagy pataka melletti házukban, a Budai Nagy Antal utcában, amelyet valamikor még Mátyás király utcának is neveztek, mert húgával, Zsuzsával ugyanabba a középiskolai osztályba jártunk, s akkor még nem tudtuk, hogy az egyetemen is ugyannak a tanteremnek padlóját koptattuk. És én azt is elmeséltem, milyen büszkeséggel és némi irigységgel néztük az iskola legjelesebbjeinek fényképét a főfalon, köztük a Lenkéét is.

És akkor végül úgy sikeredett, hogy itt, Sepsiszentgyörgyön utunk kereszteződött, én tiszteltem benne a szorgalmas tanárnőt és igazgatót, aki ötven évig volt Réty lakója, s itt emelkedett fel Nagyasszonnyá, a szegények és betegek gyámolítójává, aki sokat tett azért, hogy a náluk megforduló kiváló vendégek otthon érezzék magukat, de kapjon egy darab kenyeret a nélkülöző is. Úgy gondolom, a rétyiek mély főhajtással fogadták a hírt, hogy Lenke Nagyasszonyt a falu sírkertjében helyezik örök nyugalomra.