Egy valós csevej részlete

A semmiből írtam rá arra a barátnőmre, aki a lelki válságaimat velejéig megértette mindig is, és nem szállt versenybe soha, a saját gondjait sorakoztatva. Tudtam, nem fog azzal zaklatni, hogy legyek pozitív, mert a gondolatoknak ereje van.

Befejeztem a könyvet, amiről meséltem, és összezuhantam – írtam a semmiből, emoji nélkül. Akkor célba ért az üzenet, írta, majd megmagyaráztam, mit váltott ki belőlem: „furcsa érzés beismerni, hogy a monotonitáson kívül az életed semmiről se szól. Se cél, se vég, se motiváció, csak nap nap után. Azt hittem eddig, hogy ezt majd megváltoztatja valaki, férfi, valaki más. De nem, csak beépül az életbe. Újabb Pont a napirenden. Egy jó, boldog, kellemes Pont.”

Amíg én a párban levéssel igyekszem kezdeni valamit, ő az egyedülállóság hirtelenségével küzd: „és amikor kilép az életedből sem azért vagy rosszul, mert hopp, a Mindenséget jelentő lény már nincs, hanem mert akkor veszed észre megint saját magad, s értékeled újra a dolgaidat. Elszörnyedsz, hogy basszus, még mindig egyhelyben toporogsz. Akár ott van a plusz napirendi pontod, akár nincs” – írja. „Igen. S rájössz, hogy totál megfeledkeztél magadról, amíg volt ő, és nem tudod, hogyan élj együtt a saját lényeddel” – rémlik fel bennem a szakítás utáni első hónapok sötétsége. De mi a kiút? – kérdem. Ő sem tudja a választ. 

Egy másik barátnőm szerint, mindent megold majd, ha férjhez megyünk, gyereket szülünk, és boldog életet élünk. Szerintem viszont csak más lesz a napirend, más pontokkal. Amelyekkel nincs is különösebb gond, csak olyan végtelenségig tartó egyformaságnak tűnik az egész.

Ahogyan a pasik csajról csajra szállnak, nekünk városról városra kéne, mindenhol addig időzve, amíg meg nem unjuk – egyezzük meg végül. Egyetértünk abban, nem bánnánk, ha a végén egyedül, utód nélkül múlnánk el. Hiszen minek szülni ebbe a világba, meg egyébként is mi értelme lenne itt hagyni a génjeinket? 

És most is, mint minden hasonló beszélgetés végén, megérkezik a mondat, a kihagyhatatlan, a legrelevánsabb, a valóságot nyakunkba verő: de miből? Ahhoz, hogy éljünk, dolgoznunk kell, hogy dolgozzunk, bizonyos fokú monotonitás kell.

Én elindulok a Pontomhoz, barátnőm visszatér a szokásos szombati takarításhoz. Megbeszéltük, lenyugodtunk, folyik minden a medrében tovább.