Egy sört, köszönöm!

Rebeka a szakmájában bőven az átlagéletkor alatt volt. (Jó na, bocsi, nem annyira bőven, de mégis, eléggé.) Nem igazán zavarta ez a mindennapokban. Tegezhetett bárkit, kollégái gyakran látták el jó tanácsokkal, és csak ritkán kéretlenekkel, ritkán túl személyesekkel. Néha azért mégis szíven szúrta néhány éles kijelentés, kérdés, megjegyzés.

Első évében még létezett olyan, hogy falunap. Amit gyerekként annyira cikinek érzett Rebeka, újságíróként már pont annyira szeretett. Tudta, ezek olyan ízibízi, könnyű munkanapok. Ingyen kaja, pia, buli, kukorica, népzene, tánc, remegő hangú bemondók, szégyenlős kisgyerekek, büszke anyukák, sörözgető apukák. A lány éppen ezért – mármint az ingyen kaja, pia miatt – gyakran vitt magával kísérőt. Vagyis a kísérő vitte Rebekát, merthát ugye sofőr kellett. No, nem kell egyből arra gondolni, hogy „jaj, uram, ez a lány egy alkoholista”, de ki látott már falunapot miccs és sör nélkül? Na, ugye? Sem nő, sem férfi, nem nagyi, sem tati nem hagyja ki, soha (csakis nyomós okkal)!

No, de, amikor színre lépett az újságíró, jött a fekete-leves. Érezte, ez az a pillanat, már nyílik a főszervező szája, mélyen egymás szemébe néznek, és megkérdi végre, mit szeretne fogyasztani, és akkor mosolyogva válaszolja, hogy egy hideg, habos csapoltat. Az volt az a pillanat, szemkontaktus, mosoly, csak a kérdés hangzott másképp: egy szukkocskát megiszol-e? A lány arcáról a mosoly lefagyott, érezhette a beszélgetőtárs, hogy melléfogott, Rebekának szegezte: és akkor, nyári vakációban dolgozol, milyen ügyes vagy, hányadikkal végeztél? „Ööö, igazából munkakönyves adózója vagyok szerény államunknak, és egy hideg, habos csapolt sörnek jobban örülnék, köszönöm!” – merészkedett a megsértett.

A leírt forgatókönyv szinte minden falu ünnepén így zajlott, de más események sem különböztek sokban, sőt, sokszor az interjúk sem. „Á, nem hiszem, hogy emlékszel arra az időre, mikor ő volt a polgármester. Éltél te akkor egyáltalán? Gondolatban sem! A változás után, tudod, mikor véget ért a kommunizmus, ó, nehéz évek voltak azok! Hát azért, amikor én voltam annyi idős mint, te, nem ilyen kütyükkel fényképeztek” – ilyen és ehhez hasonló mondatokra kellett mosolyognia gyakran. Egyszer ment sminkben, tarkón kontyolt hajjal, ballonkabátban, magassarkúban munkába, egyik kollégája meg is jegyezte: jézus, úgy nézel ki, mint egy harmincéves! Áh, az élet igazságtalan!