Egy ország szívének lüktetése

Közírók álláspontja, véleménye közérdekű kérdések, gondok kapcsán.

Péter Sándor

2019. január 22., 00:212019. január 22., 00:21

Egyik nagy költőnk mondta, hogy a verset mondani kell. Ha tovább folytatjuk, nyugodtan akár azt is kijelenthetnénk, a költők arra születtek, hogy verseket írjanak, hadd legyen, amit mondanunk. Akármilyen furcsa, Kölcsey Ferencet a magyarok többsége egyetlen verse alapján ismeri. Vannak költők, akik sok, nagyon sok költeménnyel ajándékoznak meg, de akadnak, akiknek elég lett volna egyetlen versszakot megalkotni, kigondolni, továbbadni ahhoz, hogy nevük fennmaradjon.

Egyszer lakodalomba hívtak Magyarpéterfalvára. Ez tiszta magyar település volt akkor Balázsfalva közvetlen közelében, néhány száz lakóval, köztük egyetlen románnal. Ő volt a milicista. Arról könnyű volt meggyőződni, hogy a magyar szót nem érti. De úgy éjféltájt, amikor a zsilipek felszabadultak, a sok gyönyörű magyar népdal között felcsendült a Himnusz is. A magyar. S mit látok? A román milicista olyan tele tüdővel énekelte, mintha minden nap énekelné. A közeliek megnyugtattak: igen, szinte minden nap énekeli, mert a kocsmában minden nap elhangzik, s ő, mint a rend felügyelője, majdnem minden nap jelen van. És énekeli a népdalokat is, nem csupán az Az a szep, az a szep… kezdetűt, de másokat is. Honnan tudná ő, hogy a bús dal nem éppen a legszebb népdal-e?

A magyar kultúra napján 1989 óta minden alkalommal felidézzük magunkban, magunknak, egymás között a nagy költő e páratlanul gazdag, önmagunk marcangolására, megtérítésére, kiokítására, nemzetünk megmentésére biztató alkotását, legtöbbször annak első versszakát, s ha jó fülünk és eszünk van hozzá, megértjük, miért is övezi oly nagy tisztelet és fennköltség ezt a versrészletet. Alkalomadtán meg szoktam kérdezni diákjaimat, de ők is csak erről az első szakaszról tudnak. Ám azt tudják. Énekelni is!

Sokan azt is tudják, hogy szerepel a vallásos énekeskönyvben. Azt már kevesebben, hogy a költemény befejezésének napján, január 22-én az összmagyar kultúrára fordítjuk a szót, s bár szinte kétszáz esztendeje (1823) ezen a napon került pont a vers végére, ma is éppen olyan szívszorítóan hirdeti az igazságot, mint akkor, véglegessé váláskor.