Dávid

A tanári folyosójára, hogy nagyobb legyen a tekintély, két lépcsőn kellett fellépni, és mindig csend volt, meg cserepes virágok, és mintha még a motorina szagja is csak óvatosan mászott volna abba az irányba, hogy a titkárság felirat előtt valami, diákoknak ismeretlen illatba csapjon át. Jobbra, az üveges ajtó mögé kanyarodott a folyosó, amerre diákemlékezet óta légyzümmögést sem lehetett hallani, mert még az a közismerten szemtelen teremtmény sem látta értelmét odaröpülni, mivel ott két hatalmas, bőrhuzattal párnázott ajtó jelentette a megismerhető világ végét. Legalábbis a diákfélének, mert egyik ajtón valami roppant tekintélyt parancsoló formát vettek a fehér zománctáblán az ünnepélyes fekete betűk, és két titokzatos és egyben félelmetes világ kezdetét jelentették be: Tanári szoba, Igazgató.

Idáig csak két rendkívüli, kiváltságos diák juthatott el. Az egyik az osztályelső és egyben leggyorsabb lábú Tihamér, akit Samu bácsi, az angoltanár már csak saját rettenetes sántasága miatt is a legmegbízhatóbbnak tartott az osztálynapló visszacserélésére, mivel a tanár úr véletlenül a B osztályét cipelte fel az emeletre. A második kritériuma a megbízhatóságot illetően pedig az volt, hogy Tihamér soha nem fog belenézni a naplóba, mert tudja, hogy neki úgyis csak csupa tízes van beírva. A másik tanuló pedig Pityu, a hóstáti árva gyerek, aki nem elég, hogy örökké istállószagú, annyit kap a mostohájától, hogy még köszönni sem mer Dávid bácsinak, és csak néz azokkal a kisírt szemeivel, és alig nyögi ki, hogy ő azért jött fel a két lépcsőn, mert hívatták. Jaj, Istenem, ha ő tudná, hogy miért… mert ő nem csinált semmit.

– Hát biztos pont azért, fiam, de ne búsulj, úgy hallottam, ösztöndíjas leszel – vigasztalja Dávid bácsi, akiről illik tudni, hogy ő az első számú ember az iskolában, mert ahogy belépsz a kapun, vele találkozol először, lévén ő az egyetlen ilyen az iskolai „műfajban”. Mindenki más sokszorosítható, mert például még igazgatóból is van helyettes. Dávid bácsit nem lehet helyettesíteni, csupán a Lujzi néninek van megengedve, hogy kipakolja a sült döblecet a második lépcső után a lakásuk ajtaja elé, amelyik ugyanakkora, mint az igazgatóé, csak nincs rajta bőrhuzatos párna, de ugyanolyan fehérzománcos táblán írja rajta, hogy: Pedellus.

Ott van mellette a falra szerelve kacskaringós öntöttvas tartójára egy valóságos kis ércharang, „akit” csengettyűnek nevezni a világ legnagyobb sértése lenne, mert amit úgy hívhatunk, az a nagy veres bajuszát villogtató Dávid bácsi markában van, és minden órában megrázza kétszer. Szóval ki- és becsenget a hétköznapi gatyarohaszó órákra. Tekintélyes öregapja, aki kiérdemelte az öreg kollégium falára szerelést már nemes anyagával, de kivált ünnepi hanghordozásával, az ritkán szólal meg. Mégpedig kétszer plusz egyszer évente. Könnyű kitalálni, egyik az iskolai év kezdetét jelzi méltóságteljesen és parancsolón, a második pedig – tekintély ide vagy oda – olyan, mint az elszabadult csikók lábdobogása. Ezt is ki lehet találni, miért van, de aki nem elég okos, figyeljen a kapura. Lélek az ajtón be nem, csak ki. Világos!

Na de a harmadik alkalomkor jól meg kell ám nézni, hogy honnan jön ez egyszer mélabúsan a giling-galang, mert rengeteg illatos Dónát úti orgona mögé rejtőzött az öreg szerszám, és a nyele is alig látszik ki a gyér, vörös haj koszorúzta koponya tulajdonosának a markából, mivel a fogantyú mellé boros flaska is van akasztva. Dávid bácsi kék szeme rendszerint vizenyős, de most mintha bővebben termelődne a kenőanyag, elannyira, hogy le is törli közbe-közbe, ami után már a kis ércharang mintha elszabadulna, és egészen érthetetlen fürgén kezd viselkedni. Aztán egy mély gong, és becsapódik a nagykapu. Dávid bácsi nem szól már utána a rendetlenkedőnek. Nincs is kinek. Látom lelki szemeimmel, hogy leakasztja a flaskát. Megforgatja, és beszól az ajtón: – Ne süss mára több döblecet, asszony!

Török Samu