Csonka-bonka sorsok

Szeretek enciklopédiákban böngészni, dátumokat ellenőrizni, melyik napon mi történt, egybeeséseket keresni. Akármennyit kutattam, az én születésnapom csak annyiban nevezetes, hogy akkor hunyt el a cipzár feltalálója. Ha írásaimmal úgy tudnám az elméket nyitogatni, mint az ő találmánya nyitja-csukja a szvettereket és slicceket, nem éltem hiába.

Sebaj, menjünk vissza száz évet, lássuk, mi történt a gyászos 1920 nyarán. A szovjet kormány elismeri Lettországot. Egyem meg a szívüket, milyen nagylelkűek voltak! Aztán azon nyomban bekebelezték a dicső Szovjetunióba. Kérésre, persze. Nem azzal kezdte általában Sztálin a beszédeit, hogy „Köztudott...”? Ember legyen volt a talpán, aki mert rákérdezni: „Ugyan biza ki köztudja”?, mert a feje repült (vagy a fejébe egy golyó).

Aztán összeszorul a szívem, mert pontosan egy évszázada Kelet- és Nyugat-Poroszországban népszavazással döntöttek a helyiek, maradnak a szegény, megalázott Németország alattvalói. Két belga városban is megkérdezték az embereket, kit, mit akarnak. És Karintiában. Hogyan szavaztak volna Arad, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Szalonta polgárai? És Erdély? Ám a nagyok nem tartották fontosnak az efféle érdeklődést, mert ugye „köztudottan” alig vártuk, hogy Bukarest diktálja a smeker, deszkurkáló új életstílust.

Amint nincsen rózsa tövis nélkül, úgy élet sem sport nélkül, volt hát olimpia Antwerpenben. Na, nem mindenkinek, mert Németországot, Ausztriát és Csonka-Magyarországot kihagyták. Elegáns, úri módszerrel. Nem zárták ki őket az olimpiai mozgalomból, csak a szervezők nem hívták meg, büntetésként, hogy a nagy öldöklésben ügyetlenebbnek bizonyultak. Éppen csak csapd le, csacsi próba nem volt, mert kötélhúzás, az igen. A verduni lövészárkokban és a spanyolnátha-kórházakban edzett sportolók olyan gyönyörű eredményekkel nyerhettek aranyérmet, mint 10,8 mp 100 méteren (a norvég Haaland labdát vezetve elszáguldana mellette), 725 cm távugrásban és 2 h 32 perc maratoni futásban (ma egy női maratonista egy szerelmes novellát elolvashatna, amíg bevárná őkelmét).

Menhelyeken éhező, csonka-bonka emberek. De nem azzal vigasztal Jézus, hogy inkább csonka-bonkán az élet útján, mint ép lábbal és gonosz szívvel a pusztulás felé?