Bukaresti Magyar Élet

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy dr. Bencze Mihály, a bukaresti Ady Endre Líceum igazgatója havonta elküldi nekem e-mail-ben a címben jelzett fővárosi magyar lap írásait. Nincs ebben semmi különös, ha csak az nem, hogy a Maszol mellett immár ez a világhálós kiadvány is ötödik éve megmutat valamit a fővárosi magyarság életéből, az ő művelődési igényükről kapunk felvilágosítást.

A legutóbb számban számomra legérdekesebb írás a ballagó 12.-esek elköszönéséről szól. Kilencen végeztek, köztük bizonyára tiszta román családból származó fiatalok is. Eszembe jut, magam is évekkel ezelőtt vizsgáztattam az Adyban, egyik esztendőben nyolcadikosokat, egy másik alkalommal érettségizőket. Mindkétszer meglepett az a komolyság, ahogy a tanulók és szüleik is viszonyultak ehhez az aránylag kis létszámú, de annál szorgalmasabb iskolai közösséghez.

Annak idején, tudom, bukaresti ismerőseim, barátaim közül többen is reggelente hosszú utat tettek meg, hogy csemetéjüket elvigyék az egyetlen magyar iskolába, a tanárok pedig mindannyian ott izgultak a vizsga színhelyének közelében. Kellemes meglepetés volt szóbeli feleleteiket hallgatni, írásbeli dolgozataikat javítani. Olyan nem akadt közöttük, aki legalább három Jókai-regényt el ne olvasott volna, Mikszáthról, Kosztolányiról nem is beszélve. Igényelték, hogy meghallgassuk őket, hogy beszéljenek. Eladdig egyetlen egyszer kért meg az egyik sepsiszentgyörgyi vizsgázó, amikor kiváló felelete közben le akartam állítani, hogy ő még beszélhessen, mert beszélni akar a modern drámáról, ugyanis tanórákon erre nem nyílt lehetősége (ezért is tartom baromságnak, hogy a szóbeli vizsgát teljesen tét nélkülivé tették).

Igen, ott, Bukarestben olvasott diákokat vizsgáztattunk. Egyikük édesapja várt az állomáson gépkocsival, kiderült, magyarul nem tud, a budapesti román konzulátuson dolgozik, s fiát azért adta az Ady Endre Líceumba, hogy elsajátítsa a magyar kultúrát, belőle is diplomatát akar nevelni. Akkor még román nemzetiségű volt a magyar iskola igazgatója, szerencsére, mert ő mentette meg a felszámolástól ezt a tanintézetet, a sírból hozta vissza, ahogy mondani szokás, nem engedte megbuktatni. (Tényleg: milyen könnyű iskolát felszámolni, s milyen nehéz megtartani, újra megalakítani! Nevét meg szokták jegyezni az iskolaalapítónak, de meg az iskola felszámolójának is! Az elsőnek sok helyen szobrot is állítanak.)

Persze, a bukaresti magyar élet nem csupán ennyiből áll, de az Ady Endre Líceum kétségtelenül a fővárosi magyar közösség magyar életének egyik fontos, talán legfontosabb része, rájuk figyelnünk innen távolról is érdemes és tanulságos!