Bodor Ádám rezignált üzenetei

Bizonyára nem túl gyakori pillanat, mikor egy írói, teremtett világ és a valóságos, a mindennapi úgy talál egymásra, hogy már-már azt érezni, a fikcióból fejlik ki és „lép elő” a valóságos. Mindenesetre egy ilyet mesél el Bodor Ádám, mikor is kitalált alakjai egyszer csak megjelentek testi valójukban, s az „érintettek” még a novellát megjelentető irodalmi lap szerkesztőségét is felkeresték, hogy – úgymond – egy-két „helyesbítést”, „kiigazítást” kérjenek a róluk szóló (!) írás szerzőjétől... Ebből az esetből vonta le a következtetést Bodor Ádám, mondván: „Úgy néz ki, ha valami jól ki van találva, az része a valóságnak is.”

A felvetésre, hogy Bodor novellisztikájában kerüli például a vele történtek megírását vagy családja „krónikájának” elbeszélését, hangsúlyozta, hogy „mindig csak olyasmit írok meg, amit magam ötlöttem ki. Soha nem foglalkozom magammal, családtagjaimmal vagy barátaimmal, és ismerősöket sem próbáltam megjeleníteni, még ha alakjaim mutatnak is olykor némi hasonlóságot egy-egy baráttal, ismerőssel. (...) A posztmodern próza világában szokatlan módon az én fikciómba ismerős személyek nem illenek be, nem kellően talányosak ahhoz, hogy rezignált üzeneteimet közvetítsék.”

Mai napig tartja magát ezekhez az írói elvekhez Bodor Ádám, de hogy mégis szóra lehetett bírni, és mesélt önmagáról, valamint családjáról, igen fontosnak tartom irodalom- és társadalomtörténeti szempontból egyaránt. Könyvnyi terjedelmű interjúban (A börtön szaga. Válaszok Balla Zsófia kérdéseire. Budapest, 2001) beszélt kolozsvári középiskolás diákok és ifjak rendszerellenes szervezkedéséről és akcióiról, amiért a tizenhetedik évében járó Bodort például öt év börtönbüntetésre ítélték az 1950-es évek elején, s amelyből kettőt le is töltött a hírhedt szamosújvári börtönben. Nem lehet észre nem venni azonban, hogy amikor közvetlenül mesél börtönélményeiről Bodor, az is magán viseli írói habitusát, börtönregényt viszont mégsem ír – mondotta az interjúban –, mert még mindig annyira erőteljes az élmény, hogy nem bírja „költői mását” kitalálni.

Érezheti az olvasó, a börtön „szaga” belengi Bodor műveinek teremtett világát. Erdélyi és kelet-európai létélmény lehet ez, s ennek hiteles érzékeltetéséhez választ igen erőteljes kisugárzású helyszíneket, perem- és határvidékeket, valamint titokzatos, sokféle nemzetiségű szereplőket. Egyfajta börtönélményt keltenek az ábrázolt világnak ezek az elemei, lévén, hogy a mi térségünkben nem összeköt a határ, hanem elválaszt embereket és népeket.

Bodor pályája kezdetétől szakított tehát egy idillikus szülőföld-képpel, az egész Erdélyt is egyfajta határvidéknek tekintette. „Erdélyt keresztül-kasul falak vagy láthatatlan gyepük szabdalták – mondja –, mégis ennek a történelmi adottságnak néhány évtizeddel ezelőtt, leszámítva a kommunizmus intézményét, némi derűlátással még volt némi pozitív perspektívája. Ma ez már merő illúzióként hangzanék: hogy ez a térség, amint arról álmodoztunk, egyszer talán tényleg a viszonylagos türelem, a békesség földjévé válik, olyan értelemben, hogy a háború után kialakul valamiféle egyensúly, stabilitás, és ha a status quo nem is változik, de megmaradásunk esélyei sem romlanak.”

Bodor Ádám műveit olvassák, a Sinistra körzet (1992), Az érsek látogatása (1999) a kortárs magyar próza irányadó regényei, de jó, ha külön is figyelünk történelmi látleleteire és valós helyzetünkre alapozott üzeneteire...