„Kitartás nélkül ne várjunk eredményeket”

– Hogyan éli mindennapjait?

– Egyre inkább osztom a Kanadában élő lányom véleményét, aki nem tervez soha hazaköltözni. Nem bírom az aljasságot, a politikusokat, a lopást, a hazugságot. Legszívesebben itthon főzök a barátoknak, nem nézek tévét sem, hogy ne is lássam, mi történik az országban. Fiatalkoromban nem disszidáltam, pedig lett volna rá lehetőségem, de édesapám úgy nevelt, hogy szebb, mint Háromszék nincs a világon. Mindent visszautasítottam, pedig 22 éves koromban, friss világbajnokként volt ajánlatom. Most ennyi idősen, hova menjek? Nincs annyi nyugdíjam, de van itthon finom szilvapálinkám, mangalicaszalonnám, és szeretek főzni is.

– Figyelemmel követi a kézilabda világversenyeket?

– Természetesen, legutóbb ugye a női világbajnokságot. Előre tudtam, hogy semmit sem tud elérni a Neagu-féle Románia (amely 12. lett – szerk. megj.), ez teljesen várható volt. Ami nagyon dühít, az az aljasság, hogy sokaknak csak az számított, azon volt a lényeg, hogy a magyarokat verjék meg, és egy góllal sikerült is legyőzni őket. Ez jellemző a mentalitásukra, ez az elfogultság. Annyira elvakultak voltak, hogy nem vették észre, hogy Magyarországnak is épp olyan impotens lánycsapata van, mint nekik, azt hitték, ha megverik őket, rögtön világbajnokok lesznek. Aki nem érti a játékot, így jár. Mi tudtuk, hogy ez lesz.

– Hogyan látja a két női válogatott helyzetét?

– Mindkettő esetében újjá kell építeni a csapatot, sajnos ez jellemző mindkét országra, jó pénzért hozzák az idegeneket, a magyar, román gyerekeknek pedig pénzt nem ad senki, így ezek a sportágak lassan eltűnnek a süllyesztőben, magas szinten nem tudnak labdába rúgni. Neagu lehet, hogy három évig nagy játékos volt, de személyisége hagy némi kivetnivalót maga után, mindig ő hozza az edzőt, ő mondja meg a hogyanokat és mikénteket, pedig nála szuperebb játékosok voltak és vannak a csapatban, ilyent Birtalan vagy Gruia nem mert volna csinálni, mi a szájunkra kaptunk volna. Csak annyit mondanék neki, hogy nem látta, hogy a döntőben a holland leányka egymaga megverte a spanyolokat? Vannak sokkal jobbak, mint ő.

– Fájó pont látni mondjuk a férfi szakág sikertelenségét?

– Majdnem minden nap beszélünk egymással, mi az Aranycsapat tagjai. Meccsek után hívjuk egymást, kitárgyaljuk a látottakat. Hogyne fájna, mikor 25 évig Románia uralta a világot férfikézilabdában. A fiúk már rég a sárban vannak, és nem is fognak onnan kikecmeregni. Mindent pénzt kiadnak légiósokra, de a helyiekre nem jut, hosszútávon ennek megisszák a levét. Románia négyszeres világbajnok, kettőből én is kivettem a részem, egyetlen érem hiányzik az életemből: az olimpiai aranyérem, amit mi lőttünk el, nem az oroszok nyertek meg. Azt hiszem, jogunk lenne véleményt mondani ez ügyben, na de mi félre álltunk és csak kívülről figyeljük. Amikor ’81-ben a Steauától eljöttem, megmondtam, soha többet nem lesz a román férfikézilabda azon a szinten. Kérdezték, miért nem akarok edző lenni, s azt válaszoltam, maguk azt akarják, hogy egy rossz, gyenge posztóból olyan öltönyt csináljak, ami Párizsban díjat nyerhet. Ha nincs anyag, akármilyen jó szabó vagy, nem tudsz sikeres lenni.

– Mi volt más akkoriban, miért lehetett akkor világraszóló eredményeket elérni?

– Más világ volt, más felfogás, másképp viszonyultunk a sporthoz. Ma sokkal nehezebb a gyerekeket rávenni a sportra, mert édesanya, édesapa megharagszik, ha egyévesen nem tudja kezelni a táblagépet. Most már pénz is van, csak a különbség az, hogy az új szabályokkal nagyon felgyorsult a kézilabda, és rengeteget kéne dolgozni, de kitartásból kevés van.

Kicsid Gábor 1967-ben tagja volt az ifjúsági világbajnok román válogatottnak. Sokoldalúsága abban is megmutatkozott, hogy ha kellett irányította a csapatot, de szükség esetén jobbátlövőt, vagy szélsőt is játszott. A felnőtt válogatottal két világbajnoki címig jutott, 1970-ben Franciaországban, négy évvel később Németországban érdemelték ki a világ legjobbjai címet. Nagy szívfájdalma, hogy az olimpiai aranyat nem sikerült elnyerniük, 1972-ben a müncheni ötkarikás játékokon bronzot, ’76-ban Montrealban ezüstöt nyertek. Klubcsapatával, a Bukaresti Steauával tíz bajnoki címig jutott.