Beszélgetés dr. Sándor Józseffel

– Mikor sikerült eldöntenie, hogy orvos lesz? Történt-e az életében olyan esemény, amelynek hatására ezt a pályát választotta?

– Igen. Hetedik osztályos voltam, amikor egy reggel arra ébredtem, ráz a hideg, lázas vagyok, úgy fáj mind a két alsó végtagom, hogy nem tudok lábra állni. Mivel akkortájt volt az utolsó gyermekparalízis-járvány, az orvosok az én esetemben is elsőként erre a betegségre gyanakodtak, de a vizsgálatok elvégzésével sikerült kizárni ennek valószínűségét. Végül csontvelőgyulladást állapítottak meg. Már a kórházi kezelés ideje alatt eldöntöttem, hogy orvos leszek, és azt is tudtam, hogy ortopéd szakorvos. Szüleim csupán a továbbtanulásra biztattak, abba nem szóltak bele, hogy milyen szakmát válasszak.

– Tanulmányai befejezése után több erdélyi településen is dolgozott. Sepsiszentgyörgyre érkezésének azonban nem mindenki örült.

– Chișu, az akkori sebész főorvos nem a legbarátságosabban fogadott. Hallani sem akart arról, hogy vele együtt én is a kórházban dolgozzak. Egy napon az ablakhoz hívott, és azt mondta: „Látod azt az épületet ott túl? Na, ott fogsz te dolgozni, a poliklinikán.” Rengeteg műtétet vállalt, de ezeknek egy részét át kellett volna nekem adnia. Persze ő nem akart semmiről lemondani, és ellenségeskedésbe kezdett. Megpróbálta lebeszélni a pácienseket arról, hogy velem műtessék meg magukat. Nemcsak velem, hanem más orvoskollégákkal is feszült volt a kapcsolata.

– Ha jól tudom, hosszú éveken keresztül ön volt az egyedüli ortopéd szakorvos Háromszéken. Miként tudott megbirkózni ezzel a feladattal?

– A sepsiszentgyörgyi kórházban 1974. március 1-én kezdtem meg a munkát. Eleinte a sebészeten dolgoztam, ott volt pár ágyam. Az ortopédiát és traumatológiát én honosítottam meg az intézményben, érkezésem előtt nem volt ilyen osztály. Aztán egészen 1991-ig a megye egyedüli ortopédusa voltam. A munkanap számomra reggel hétkor kezdődött. Leviziteltem, és pontban nyolckor már a műtőben voltam. Délig elvégeztem a műtétet, és ezt követően átmentem a járóbeteg-rendelőbe, ahol sokszor hetvenen is vártak rám. Amire sikerült mindenkit megvizsgálni, este hat-hét óra is eljött. Ez így ment hosszú éveken keresztül, de annyira lekötött, érdekelt és szerettem a szakmám, hogy soha nem éreztem fáradtnak magam. Valószínűleg az is sokat segített, hogy hívő ember vagyok. A hit reményt és szeretetet ad. Minden műtétem előtt megkértem a Jóistent, hogy segítsen megcsinálni.

– Véleménye szerint mi szükséges ahhoz, hogy valaki jó orvossá váljon?

– Csak úgy lehet valakiből jó orvos, ha rendelkezik a megfelelő szaktudással, és állandóan képezi magát. A másik feltétel, hogy legyen nagyon alázatos. Tudjon együtt érezni a beteggel. A beteg ember a legkiszolgáltatottabb lény a világon. Azt meg kell érteni, azzal együtt kell érezni. A gyermekkori betegségem nekem ebben is sokat segített. Sokszor fájt, amikor láttam egyik-másik páciensemet szenvedni. A harmadik feltétel pedig, hogy legyen elővigyázatos. Néha a legnagyobb elővigyázatosság ellenére is történnek hibák. Vannak olyan dolgok, melyek nem előreláthatóak. Ahány műtét, annyiféle. Nincs két egyforma eltört csont.

– Megosztaná az olvasókkal egy olyan páciens történetét, amely valamilyen okból kifolyólag az ön számára emlékezetes?

– Több ezer embert operáltam meg. Ahol most dolgozom, egyetlen egy olyan nap sincs, hogy ne jönne valaki, aki betegem volt. A rengeteg eset között természetesen akad néhány olyan is, amely különösen emlékezetes. Példaként említhetem annak a fiatal férfinak a történetét, akinek egy súlyos közúti balesetben az egyik alkarja kivételével szinte minden csontja eltört. De beszélhetnék arról a leánykáról is, aki kiugrott a tizenegyedik emeletről.

– Hogyan telnek most a főorvos úr napjai? Esetleg van hobbija?

– Még mindig dolgozom. Egy sofőriskola alkalmazottja vagyok, napi 3-4 órát a munkahelyemen töltök. Nekem a hobbim a szakmám. Ha valamit az ember szeret, akkor az előbb vagy utóbb a hobbijává válik. Kirándulni szeretek. A második feleségemmel voltunk pár helyen Európában, hajókirándulásokon vettünk részt.

Gocz Tibor