Az utolsó huszárroham

Ebben az írásban az utolsó huszárrohamra emlékezünk, mely 1941. augusztus 15-én esett meg Mihajlovkánál, az ukrajnai  keleti fronton, ahol egy csapat huszár megfutamította a géppuskás orosz védelmet. Ez volt a huszárok utolsó bevetése, a többi már történelem: a díszruhás vitézeket ma már csak egy-egy ünnepi megemlékezésen látni, de tetteiket megőrizzük jó emlékezetünkben.

Egy kis huszártörténelem

A huszárok története a 14.-15. században kezdődött. Ekkor tűntek fel, mint szabad lovasok az Oszmán Birodalom által fenyegetett Magyarország déli tájain. Nevük a latin „cursarius” szóból származik, ami fosztogatót, rablót jelent. Huszárokat nagyobb számban Mátyás király fogadott be hadaiba, ők képezték seregeinek könnyűlovas részét.

 A 17. században már külföldiek is felfogadnak magyar könnyűlovasokat, a harmincéves háborúban (1618-48) például már 98 könnyűlovas magyar csapat kerül a hadszínterekre Európa szerte. Ezek a csapatok a hadiév végén rendszerint fel is oszlottak, majd a következő év elején ismét összeálltak zsold, avagy hadizsákmány ellenében-reményében.

A huszárság fénykora a 18. századra esett (1700-as évek). Ekkor Európa minden számottevő hadseregében megtalálhatóak voltak a huszárok, ezeket általában Magyarországról elkerült huszártisztek szervezték meg. Ismert, hogy Bercsényi László, II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem testőrségének századosa például Franciaországban alapította meg ma is létező, I. hadrendi számot viselő huszárezredét. De az orosz cároknak is voltak huszárjaik, sőt az óceán másik partján, Amerikában is megszervezte a huszárságot egy honfitársunk.

A magyar huszárság történetének legfényesebb fejezetét az 1848-49-es szabadságharc huszárjai írták, de később, az 1859-es itáliai háborúban és az 1864-es dániai hadjáratban is jutott szerep a huszároknak. Ekkor már a huszáralakulatok hadrendi szerkezetében változások mutatkoztak. Az első világháború kitörése előtt a lovasezredekhez már utászszakaszok és géppuskás szakaszok is csatlakoztak. Az első világháború elején még sor került nyílt lovasütközetre osztrák-magyar, illetve orosz lovasok között, de aztán a huszárok is lövészárkokba kényszerültek.

1914 augusztusában a 11. lovashadosztályba tartozó 24. honvéd lovasdandár Stojanównál (ma: Lengyelország) elsöprő erejű rohammal rontott a cáriakra és az orosz lovasokat kézitusában megfutamította. A lovasságot, mint fegyvernemet utoljára a második világháborúban vetették be. A magyar hadtörténelem utolsó, hivatalos hadrendi számmal is rendelkező huszáralakulatát 1950-ben szüntették meg.

Mikecz Kálmán őrnagy harccsoportja

2021 januárjában a doni áttörés 78. évfordulójára emlékeztünk. A magyar nép szomorú világháborús fejezetét nagyjából mindenki ismeri: az 1942-ben felállított 2. magyar hadsereget a szövetséges német hadvezetés követelésére a keleti frontra küldték, ahol 1943 januárjában, a Voronyezs környékén vívott harcok során az rendkívül súlyos, megsemmisítő vereséget szenvedett a támadó orosz csapatoktól. Adatok szerint, a megfelelő felszerelés és fegyverzet nélküli magyar katonák közül mintegy 120 ezren vesztették életüket a Don-kanyarban. Ám a keleti fronton, ezt megelőzően történtek dicsőbb események is.

1941 nyarán a magyar királyi I. honvéd gyorshadtest a német Wehrmacht oldalán vett részt a Szovjetunió elleni támadó hadjáratban Ukrajnában. A gyorshadtest alárendeltségébe az 1. és 2. gépkocsizó dandár, valamint az 1. lovasdandár tartozott, benne a nyíregyházi magyar királyi Hadik András 4. honvéd huszárezreddel. A magyar királyi Honvédség gyorscsapatai 1941-ben, a Szovjetunió elleni hadbalépéskor még négy huszárezreddel rendelkeztek.

Ez a 4. honvéd huszárezred hajtotta végre a magyar lovasság utolsó jelentős lovasrohamát, elődeik már említett híres stojanowi lovasrohamától számítva napra pontosan 28 évvel később. A huszárok elsődleges feladata a Nyikolajev (Ukrajna) város elfoglalására küldött német és magyar csapattestek biztosítása volt. A híres támadás Mikecz Kálmán őrnagy harccsoportjához fűződik.

A huszárok nyílt, könnyen áttekinthető terepen, ellenséges tüzérségi tűzben és tikkasztó melegben kezdték meg támadásukat.

Mi az ördögöt akarnak ezek a lovaikkal?

Egy német szemtanú, Erich Kern 1948-as visszaemlékezésében így ír az eseményekről:

„Ismét harcban álltunk a kétségbeesetten védekező ellenséggel, amely egy magas vasúti töltés mellett ásta be magát. Már négyszer rohamoztunk, és mind a négyszer visszavertek bennünket. A zászlóaljparancsnok káromkodott, a századparancsnokok azonban tehetetlenek voltak. Ekkor tüzérségi támogatás helyett, amit számtalanszor kértünk, egy magyar huszárezred jelent meg a színen. Nevettünk. Mi az ördögöt akarnak ezek itt kecses, elegáns lovaikkal?

Egyszerre megdermedtünk: a magyarok megbolondultak! Lovasszázad lovasszázad után közeledett. Parancsszó harsant. A bronzbarnára sült, karcsú lovasok szinte odanőttek a nyereghez. Fénylő aranyparolis ezredesük kirántotta kardját. Négy-öt könnyű páncélkocsi vágódott ki a szárnyakra, az ezred pedig a délutáni napban, villogó kardokkal, végigvágtázott a széles síkságon. Seydlitz rohamozott így valaha. (Walther von Seydlitz-Kurzbach katonai parancsnok az első és második világháborúban - szerk.). Minden óvatosságról megfeledkezve kimásztunk az állásainkból. Olyan volt az egész, mint egy nagyszerű lovasfilm. Eldördültek az első lövések, aztán mind ritkábbak lettek. Kimeredő szemmel, hitetlenkedve néztük, ahogy a szovjet ezred, amely eddig elkeseredett elszántsággal verte vissza támadásainkat, most megfordult, és pánikszerűen elhagyja állásait. A diadalmas magyarok pedig maguk előtt űzték az oroszt, és csillogó szablyájukkal aprították őket. A huszárkard, úgy látszik, egy kicsit sok volt az orosz muzsik idegeinek! Most az egyszer az ősi fegyver győzedelmeskedett a modern felszerelésen.”

A magyar huszár fél évezredes történetének utolsó lovasrohama volt ez, a repülők, harckocsik és géppuskák korában, 80 évvel ezelőtt.

Egy másik forrás, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Múzeumok Igazgatósága kiadásában megjelent, Az utolsó huszárroham című kiadvány így írja le a történteket:

„Vitéz Mikecz Kálmán őrnagy osztálya az ellenség tüzében, lovon, példás lendülettel, fegyelmezetten, haláltmegvető bátorsággal tört át a teljesen nyílt, áttekinthető terepen, melyet gránáttölcsérek szaggattak csak fel. Ez a lovastámadás felejthetetlenül szép, a régi legendás időkhöz méltó látvány volt. Itt-ott kibukott egy-egy huszár a sorból, de a többi bátran tört tovább előre. Hiába suhogott felettük a halál kaszája… az előnyomulást igencsak megnehezítette az erős orosz tüzérségi tűz és az előnyomulási sávba eső kb. 500 holdnyi égő búzatábla.”

A huszárvirtus a múlté lesz

A leíró úgy véli, hogy a nyikolajevi csata és annak sikere segítette a szövetséges német-magyar csapatokat ahhoz, hogy a következő nagy hadászati célt, a Dnyeper folyamot elérjék. „Az ezred minden egyes tagja büszke öntudattal gondolhat vissza ezekre a dicső napokra, mert itt ismét bebizonyították, hogy új honvédségünk lovassága is teljesen méltó a nagynevű elődöktől örökölt hírnévre és tekintélyre” – fogalmazott.

A lovasrohamot vezénylő vitéz nemes Mikecz Kálmán 1895-ben született Nyíregyházán, 1974-ben halt meg Budapesten.1994-ben posztumusz dandártábornokká nevezték ki. A magyar hadtörténelem utolsó, hivatalos hadrendi számmal is rendelkező huszáralakulatát 1950-ben szüntették meg, s ezzel a több évszázados harctéri dicsőség és huszárvirtus a múlté lett.

(Köszönet vitéz Molnár Józsefnek Bibarcfalváról, aki Az utolsó huszárroham c. kiadványt a rendelkezésemre bocsátotta. Az írásom alapjául szolgáló további források: Ságvári György: Egy könnyűlovas csapatnem évszázadai, Koszta István: Huszártörténet. A fényképek erdővidéki huszártoborzók alkalmával készültek.)