Az anyanyelv ünnepe

Gondolom, sokan vannak, akik minden napot az anyanyelv ünnepnapjának tartanak. Hisz tényleg nincs megtisztelőbb annál, hogy anyanyelvedet használhatod, ezt különösen akkor érezzük igazán, amikor más nyelven kell elmondanod örömed, bánatod, magyar gondolkodásod kell hirtelen más nyelvhez alakítanod. A minap olvastam az egyik nyelvtudósunk nagyon megszívlelendő kijelentését, megfogalmazását arról, hogy a nyelv, anyanyelvünk olyan tiszta és természetes, mint a levegő vagy az ivóvíz, s ha valami megzavarja, felkavarja, akkor tudatosul bennünk, mennyire hiányzik az íze, zamata, s bizony feszélyezettnek érezzük magunkat, ha valami kizökkent a megszokott, önmagától adódó, kéznél lévő nyelvhasználatból.

És mennyi vesződségbe kerül, mennyi időt és energiát követel, hogy ez az állapot megmaradjon, semmi meg ne törje, erejét el ne vegye. Igazán csak a nyelvvédők a megmondhatói, milyen nehéz szüntelenül ébernek lenni, óvni azt, ami születésünkkel nekünk megadatott, s amit oly nehezen lehet a mi körülményeink között egészségesen, a maga méltóságában megtartani. Nem hadüzenet-e anyanyelvünk ellen, ha letiltják használatát, ha korlátozzák érvényre juttatását? Ennél is szomorúbb, ha időnként mi magunk feledkezünk meg anyanyelvünkkel szembeni kötelességünkről, kötelezettségeinkről! Hányszor és hányszor kell magyar embereket, magyar intézményvezetőket figyelmeztetni arra, hogy ne feledkezzenek anyanyelvük használatának jogosságáról, legalább tegyenek annyit, amennyit a jelenlegi, igaz, nem éppen kedvező nyelvhasználati törtvény megenged.

Mindezek említése, felsorakoztatása azért is esedékes, mert éppen ezekben a napokban emlékeztek Kézdivásárhelyen az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének 25. évfordulójára, mérték fel azt az utat, amelyet ez a szervezet életre hívása óta magára vállalt, és megannyi sikeres kezdeményezésével mindig, folyamatosan éberen vigyázott arra, hogy az anyanyelv iránti figyelem ne lanyhuljon, szépsége, ragyogása ne csorbuljon. Persze, igazságtalanok lennénk, ha ehhez nem tennénk hozzá, hogy az anyanyelvvédelem már a Szövetség létrejötte előtt napirenden volt, napirenden tartották azok, akik tudták és merték vállalni a sokszor kedvezőtlen, sőt ellenséges környezetben is ezt a különösen felemelő feladatot. Anyanyelvi táborok indultak, diákok százai, ezrei népesítették be ezeket a szent táborhelyeket, s nem csupán nyelvünk szépségeivel ismerkedtek, de megtudták azt is, hogy magyarul beszélni tisztesség és felelősség.

Az anyanyelvápoló szervezet, az AESZ megalakulása biztonságot, megfelelő keretet és erőt jelentett azok számára, akik vállalták a nyelvápolás intézményes felkarolását, mert nem elég szépen, választékosan, érthetően beszélni és írni, hanem szükség van az állandó karbantartásra, az anyanyelv gazdagítására, további építésére. Ezt teszi immár huszonöt esztendeje az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, éppen olyan vetélkedők szervezésével is, mint a kézdivásárhelyi hétvégi nagy seregszemle, a Kőrösi Csoma Sándor nevét viselő nyelvi vetélkedő, amelyen az ország magyar iskoláiból kikerülő ifjú nyelvvédők adnak számot anyanyelvi ismereteikről, nyelvápoló feladataikról, anyanyelvük iránti elkötelezettségükről. Persze, az AESZ naptárában évről évre sokasodnak a vállalások, az alulról érkező elvárásoknak is eleget tenni akaró tervek, különböző nevek és címek alatt rendezett találkozók, hazai és magyarországi táborozásokra hívják a legkiválóbbakat. Ugyancsak említésre méltó az is, ahogyan a szövetség felvállalta olyan kiadványok megjelentetését, amelyek szaknyelven ugyan, de az anyanyelv használatának fontosságát, bővítéséért tett lépéseket tudatosítják. És sokszor szólítanak meg ezek a kiadványok olyan rétegeket, hivatalokat, amelyeknek segítségére sietnek az anyanyelv használatának megkönnyítéséért.

Bízzunk abban, hogy ez a huszonöt esztendő kijelölte a következő negyedszázad felelősségét is, kötelezettséget róva mindazokra, akiknek édes ez az anyanyelv, s akik méltóképpen tudják ügyét szolgálni, elsősorban azzal, hogy beszélik, óvják, megőrzik.