Anyanyelvünk pusztítása

Legalább a címe lenne más! De nem. Így jön velünk szembe: Nyelv és identitás. A magyar nyelv védőjeként és magyarázójaként írja az egyetemi tanárnő, nyelvész, főszerkesztő a Magyar Múzsa 2017. decemberi számában. Most olvastam el, időszerűsége semmit nem változott, sőt, ma még sürgetőbb, mint volt másfél évvel ezelőtt. Magam sok mindent megéltem, ám a magyar nyelv ilyen szemléletesen megalázó aláaknázását még nem. Vagy igen? Még az is lehetséges.

Szerző Gréczi-Zsoldos Enikő kérdéssel kezdi dolgozatát: mit is jelent nekünk a nyelv, az anyanyelvünk? Kíváncsivá tesz, mohón olvasom, és egyre kiábrándultabban. Az első rúgás még csak bokán ér, a harmadik sorban: asszociációk sora indul el bennünk. És jön a másik megállapítás: „A nyelvet praktikus eszközként is látjuk… A nyelv az emberek közötti kommunikáció eszköze…” (Eszembe jut a Magyar Televízió riporternőjének a hortobágyi juhászhoz intézett kérdése élőben: Na és a kutya a birkákkal kommunikál?) Tovább a magyar nyelvről az írásban: „Van egy nagyon fontos jelentése: a szimbólumjellege.” És most egy teljes mondatot idézek: „A nyelv és a nyelv mögött álló nemzeti kultúra mindenkor szoros összefüggésben van.”

Így vet alapot a szerző ennek a mostani dolgozatnak, melyet könnyű kivetni, ugyanis semmi gyökere nincs. Következnek az érvelések a nyelvünk pusztulásáról, pusztításáról egyetemi szinten. A (magyar) nyelv kifejezéskészletéről és grammatikájáról szól. És mintha hazabeszélne, írja. De létezik nyelvhalál is. Olyan társadalmakban, amelyekben a kisebbségi nyelvet elnyomják, ahol szűkül az anyanyelvhasználat köre… És a vogult említi, azokat, akik nem sajátították el (a Szovjetunióban) anyanyelvként a vogult, így attitűdjük negatív. A dolgozatban a nyelvi autoritásról is rebbent valamit, aztán a katedrai súlyos tétel: a nyelvek ún. hiperközösségi javak… A nyelvi kontaktus azt jelenti, hogy a nyelvek egymásba kapcsolódnak.

És következik a nyelvi identitástudat a magyar nyelv védelmében, Erdélyben élő magyarok nyelvi eróziójáról beszél, és a szakmai bűn karcsú ágán jelentkezik „egyfajta revitalizáció”, de helyet kapnak az agonizáló nyelvek is a tanár dolgozatában. Rémülten olvasom ezt a pár oldalnyi szemléltető anyagot a magyar nyelv lepusztításáról. És jön az oktatói tetőzet. – Igen, gyakran találkozunk ma a nyelvi igénytelenséggel, hallunk utcán, fiatalok, idősek szájából trágárságokat, „széthányt, pusztulóban lévő, kiköpött szavakat.”

Hogy kitől idéz emitt, nem tudni. De nem is az a fontos, inkább az, hogyan jelenhetett meg ez az írás a Magyar Múzsában nyelvvédőként? A magyar nyelv soha nem volt ilyen fenyegetett állapotban, mint most. És nemcsak a megnyomorított kisebbségi sorsra gondolok, hanem a mai Magyarországra, ahol az anyaországi sajtó, tévé, rádió ömleszti a képtelennél képtelenebb megfogalmazásokat, idegen és érthetetlen, mert értelmetlen szavakat szerte. Hagyom most az egész idegenséget a rothadás állapotában, hiszen sok példát hoztam e kicsiny dolgozatból. Köpök még egyet. „A magyar nyelv ún. centrális pozíciójú nyelv.” – No, kedves olvasó, gondolkozz el azon, a figyelmet miért szorgalmazom. Soha ilyen szemetes nem volt a magyar nyelv. És már egyetemi, sőt, akadémiai szinten.