Ami embert boldoggá tehet

Úgy emlékszem, sohasem kértem teljesíthetetlen dolgokat az angyaltól. Pedig amíg hitt létezésében a kisgyermek, ki voltam, minden év decemberének valamelyik estéjén megírta levelét, kitette a tornácos ház udvarra néző egyik ablakába, s már az nagy elégtételt jelentett számára, hogy reggelre nem találta azon a helyen a nagy gonddal összehajtogatott levélkét. Olyan „misszilis” volt ez, amelynek címzettjét valóságos, élő személynek hitte, s aki meg is kapta az elküldött levelet, minthogy reggelre annak csak hűlt helye volt…

Nyilván, a legfőbb dolog, amit hősünk kért, nem volt egyéb, mint a karácsonyfa. Annak a látványa s illata semmi máshoz nem volt fogható! Pedig a csillogó-villogó, a kiskereskedelemben éppen hozzáférhető díszeken, szélén „rojtozott” finom fehér papírba és színes sztaniolba csomagolt szaloncukron, kis gyertyákon és bármikor „beindítható” fényszórókon kívül csak alma és dió volt rajta. Utóbbiak ezüstös vagy aranyos színűre festve. A fa alatt aztán rendszerint egy pár meleg gyapjúzokni, kesztyű, sál s hasonló téli használati cikkek szépen elrendezve. Az új pár téli cipőt, sínadrágot s báránybőrből készült bundasapkát a szülők már novemberre beszerezték a vidékünkön akkor még korán kezdődő téli időjárás okán. Teljes volt tehát az öröm szentestén, s töretlen a hit abban, hogy a világ otthonos, biztonságos, s minden elérhető, ami a boldogsághoz szükséges.

Hogy mit kérne a mai felnőtt az angyaltól? Semmivel sem többet, mint ami boldogságot nyújthat számára, nem különben szeretteinek, családjának. Szóval, ahogy magamat sikerült megismernem, nem teljesíthetetlen dolgok tennék ki ma sem ezeket a kívánságokat…

Tudni kell örülni minden napnak, s annak, hogy az ember így, családja körében megérheti ebben az évben is a karácsonyt! Bíznunk kell a Gondviselésben, amely megóvott az eltévelyedéstől olyan „válogatott” történelmi korszakokban, amelyekben alattomos módon kerülgetett sokféle földi gonoszság, illetve számtalan hamis eszme. Tapasztaltuk, nincs magára útjain a földi halandó.

A gyermeki boldogságot, ha nem is érhetni el később, de az, amire Vörösmarty intette társát, számomra iránymutató. Maga felelt az általa felvetett kérdésre, hogy mi is teheti boldoggá az embert? „Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,/ A telhetetlen elmerülhet benne,/ S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.”