Akik megjárták a földi poklot

Iochom István újságírónak tavaly tavasszal jelent meg a Hadifogolyélet Nyugaton és a Szovjetunióban című kiadványa. A szerzőnek ez a tizenhatodik könyve, amelyben tizennégy, Nyugaton és a Szovjetunióban raboskodó egykori hadifogoly visszaemlékezése olvasható. A dokumentumértékű könyvet Kézdiszentléleken is bemutatták.

A kézdiszentléleki Perkő Nyugdíjasklub október közepén tartotta a sorban harminckettedik összejövetelét. A klub tagjai havi rendszerességgel találkoznak, és általában mindig van valamilyen kísérőrendezvény a katolikus templom átellenében levő közösségi házban tartandó ünnepségüknek. Ezúttal Iochom Istvánt hívták meg, hogy bemutassa a hadifoglyokról szóló dokumentumkönyvét. Elöljáróban dr. Ambrus Ágnes nyugalmazott egyetemi adjunktus méltatta a szovjet és a nyugati hadifogolytáborok pokláról hiteles képet nyújtó kiadványt, amelyben tizennégy volt hadifogoly emlékei vannak összefoglalva.

Sajnos, a veteránok közül már kevesen élnek. A legtöbben (hárman – szerk.) Kézdiszentléleken vannak életben, és közülük egy a könyvbemutatón is megjelent. Így a 92 éves Bara András révén a mintegy ötvenfős hallgatóság első kézből tudhatta meg, hogy milyen viszontagságokon mentek át azok, akik megélték a világégések és a gulágok borzalmait. A könyvbemutatón közreműködött Jánó Kinga, a Bod Péter Tanítóképző diákja, aki egy népdalcsokrot adott elő, majd a jelenlevők kötetlen beszélgetést folytathattak a szerzővel.

Bara András

1925. november elsején született Kézdiszentléleken. Alább a riportkötetben megjelent visszaemlékezését foglaljuk össze.

1944 augusztusában Kolozsváron járt inasiskolában, és akkor már leventekatona volt. Az angolok lebombázták az akkori Horthy utcát, ezért a leventéket azonnal behívtak a Honvéd utcai kaszárnyába, ahol minden nap mentették az élőket. Attól a naptól kezdve nem került vissza a műhelybe. Nagykároly felé vonultak vissza, Szatmárnémetinél lépték át a határt, és Szerencs irányába mentek gyalog – ez már 1944. szeptember végén lehetett. Később Sopronkőhidánál lépték át a magyar–osztrák határt, de 1945. március 3-án jobbnak látták megadni magukat a Bécs felé tartó szovjeteknek; még a tisztjük is belátta, hogy a „szőrtelen gyermekek” csak ágyútöltelékeknek jók.

Szegedre, onnan Ploieştire, majd Rămnicu Săratra került. „Mindenkitől megkérdezték, hogy hány esztendős. Én tizennyolcat mondtam, egy ozsdolai tizenhatot; őt kidobták a sorból, és gyalog hazajött. Később néptanácselnök lett belőle Ozsdolán, Mánya Istvánnak hívták. Okosabb volt, mint én” – idézte fel a történteket. Miután bevagonírozták, Kijev felé vitték őket, innen a szegezsai lágerbe került. Dolgozott papírgyárban, fakitermelésben, sokszor mínusz 38 fokos hidegben is. 1946-ban a petrozavodi lágerekbe került, ahol három esztendőt töltött asztalosként dolgozva, 1948. augusztus 29-én érkezett haza Kézdiszentlélekre.