A vég kezdete – ’56

Saját töltetű fogalommá vált a magyar nemzet történetében a szám: ’56. Megdidergető jelző is az ’56-os, még élő ember, ötvenhatos íratlan erkölcsi törvények is vannak. Az ’56-os magyar forradalom és szabadságharc zászlaját láttam két templomban is, szerteszórt nemzetünk imahelyei között, kommunista címertelenre herélve: ne szaporodna soha többé!

Gyilkos, hazug, embertelen, nemzeteket elpusztító kommunizmust kellett felrobbantani, sok európai ország és nép akaratából. A magyarországi magyar nép – mert még mindig él magyar nép tíz országban – vállalta a vég kezdetét, a maga bőrére. Kimondottan arra, a maga felelősségére, a rettegett szovjet haderő ellen a hazában.

Az első világháború vége a Magyar Királyság végzete, az ország szétosztása illetéktelenek között, illetéktelen győztes nagyhatalmak javára és szándékával. A második háborús rettenet után iskoláinkban a szovjet győztesek himnuszait, diadalait énekeltük mindenütt. „Nincs a földön gazdagabb, szebb ország, minden ember érzi, hogy szabad”. Kovács Dénesnek a párttitkár kivette kezéből a kaszát, mondván: maga nem lépett be a kollektívbe, itt többet nem kaszálhat, ez Románia földje mától. Estefelé a kocsmában állva énekelte a székely falu, Bordos népe: „Hazám sincsen, szeretőm is elhagyott. A faluban a legárvább én vagyok.”

És iskolában azt, hogy „Felébredt a Balkán már végre, és vígan dalol szebb jövőt” – miközben ennünk sem volt amit, dalolt az iskola, a papok börtönökben, apáink hadifogságban vagy román rabtáborokban… Valakinek el kellett kezdeni, hogy vége lenne a nemzeti, testi és lelki nyomornak.

1956. október 23-án elkezdték maradék Magyarországon. Ezen a napon olvasta fel Debrecenben a Kossuth Lajos Tudományegyetem diákságának 20 pontos követelését Székelyhidy Ágoston. Szegeden is hasonló gyújtós, Budapesten is. Ez lenne a legundorítóbb, a legkegyetlenebb diktatúra végének kezdete? Európának népei figyeltek, az akkori hatalmasok úgy nézték végig Budapest újabb szovjet ostromát, mint egy nemzetközi labdarúgó mérkőzést…

– Októbernek, októbernek elején/ nem süt a nap Csíkkarcfalva tetején. Elbúcsúzom a madártól, az ágtól,/ azután a csíkkarcfalvi babámtól… Október egy rablásra, halálra, kínra teremtett rendszer pusztulásának kezdete volt Magyarországon, kezdete volt azonban a bosszú hadjáratának is. A román kormányhatalom vigyorogva jelentkezett a leveretéskor is, de Moszkva legyintett, nem kelletek. A román bosszúállást a romániai magyarok viselték, viseljük máig. Az említett Székelyhidy Ágoston börtönbe, mint annyi ezren. Kolozsvár mintha Budapest külvárosa lett volna ’56-ban, úgy megszenvedte a forradalmat. Itt ’56-os volt minden magyar, a mai áldott szent napig.

És jajdít a puskaporos nóta máig: „Nem mehetek többé haza, csókolni a piros két orcádat…”