A vak királylány

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, volt egyszer egy király, annak három leánya. A legidősebbet Napnak hívták, a középsőt Holdnak, a legkisebbiket Csillagnak. Ő volt a legszebb közülük. De hiába ragyogta túl szépsége a többiekét, mert szegény nem látott, vak volt. A királynál már járt mindenféle orvos, de egyikük se tudta meggyógyítani őt. Így hát a király kihirdette, hogy aki meggyógyítja a leányát, annak adja egész királyságát és hozzáadja leányát. Hosszú sor volt a palota előtt, ezren is lehettek, de senkinek sem sikerült. Amikor már a király elszomorodott volna, megjelent egy pásztorlegény, aki azt mondta:

– Adjon Isten, felségen királyom!

– Adjon Isten, pásztorlegény!

– Te vagy az utolsó próbálkozó, remélem, neked sikerül – mondta a király.

– Nem fog csalódni bennem, felséges királyom, biztos lehet benne – ígérte a pásztorlegény s azzal elindult.

Ment, mendegélt, már az Óperenciás tengernél volt, amikor meglátott egy halat, ami a parton ficánkolt, mert vissza akart menni a vízbe. Odament hát, hogy segítsen neki, megfogta és visszadobta a tengerbe. A hal hálálkodott:

– Köszönöm szépen, hogy visszadobtál a vízbe, ezért lehet egy kívánságod, én teljesítem – mondta a hal.

– Az lenne a kívánságom, hogy segíts nekem visszaadni a vak királylány szeme világát!

A hal gondolkodott, és azt mondta:

– Én nem tudok ebben segíteni, de talán a halkirály igen.

A hal egy aranyhínárt dobott a legénynek a kezébe, és azt mondta:

– Ha megeszed a hínárt, akkor bármeddig lehetsz a víz alatt, és mivel aranyhínár, talán még szerencséd is lesz. Ezzel elköszönt a legénytől és visszaúszott a vízbe. A pásztorlegény nagy undorodva megette a hínárt, és beleugrott a vízbe. Úszott a legény már jó ideje, és találkozott egy hallal, aki megszólította és azt kérdezte:

– Merre mész, emberfia?

– Én a halkirályokat keresem, nem tudnál véletlenül útbaigazítani?

– A halkirályokat ne itt keresd, hanem menj egyre mélyebbre, és ha látsz egy házat fényleni, abban biztos lehetsz, hogy az az egyik halkirályé. Ezzel elköszöntek egymástól és útjukra tértek. A pásztorlegény már úgy el volt fáradva, hogy koppantak volna le a szemei, amikor meglátott egy házat fényleni. Olyan erősen fénylett, hogy még az álmosság is kiment a szeméből. Oda is úszott azon nyomban. Bekopogtatott és kinyitották az ajtót.

– Adjon Isten, halkirályom!

– Adjon Isten, neked is! Én a bronzhal vagyok, a halkirályok legkisebbike. Mi szél hozott ide, ahol még a hal sem jár?

– Felséges királyom, azért jöttem, hogy tudnál-e abban segíteni, hogy fenn a szárazföldi királyságban a vak királylány lásson?

A bronzhal azt felelte:

– Én nem tudok segíteni, de talán testvérem, az ezüsthal igen.

Megköszönte a segítséget a legény és továbbúszott. Úszott és újra meglátott egy házat fényleni, oda is úszott hozzá. Nem is kellett kopogjon, már nyitották ki az ajtót.

– Adjon Isten, halkirályom! – mondta a legény.

– Adjon Isten, emberfia! Gondolom, az öcsém küldött ide, miben segíthetek? – kérdi az ezüsthal.

– Igen, az öcséd küldött ide. Azért jöttem, hogy tudnál-e segíteni, hogy a szárazföldi birodalomban a vak királylány lásson?

– Én nem, de az aranyhal testvérem biztos igen. De vigyázz, mert az utadat fogja keresztezni a háromfejű vízisárkány. Adok neked egy ezüstkagylót, és ha azzal eltalálod a sárkánynak a szívét, azon nyomban meghal. De jól célozz, mert csak ez az egy van, és csak ezzel lehet őt legyőzni. A legény megköszönte a segítséget, és továbbúszott. Úszott és odaért a háromfejű vízisárkányhoz. A sárkány meglátta, és örvénylő tüzet kezdett okádni. A legénynek éppen annyi ideje maradt, hogy kivegye a zsebéből az ezüstkagylót, és megcélozza vele a sárkány szívét. Azon nyomban meghalt, és akkor vette észre, hogy ott áll az utolsó ház, sokkal fényesebb, mint a másik kettő volt. Bekopogott és már tárult is az ajtó.

– Adjon Isten, halkirályom!

– Adjon Isten, neked is!

– Azért jöttem hozzád, hogy tudnál-e segíteni abban, hogy a szárazföldi birodalomban a vak királylány lásson?

– Tudok bizony, és a kezébe nyomott egy aranygyöngyöt. Ha ezt megeszi a királylány, látni fog.

– Nagyon hálás vagyok.

Ezzel a hal csettintett uszonyával, és a palotában termett a legény. A királylány vonakodva ugyan, de lenyelte a gyöngyöt, és attól a szent pillanattól fogva látott. Rácsodálkozott a világra és az előtte álló legényre, és bizony, mindkét látvány tetszett neki. A király majd kiugrott a bőréből, úgy örült. Pap is került, össze is adta őket, nagy lakomát csaptak. Olyan nagyot, amilyent még soha. Boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

Így volt, vége volt, mese volt. Ha nem hiszed, járjál utána!