A Vadrózsáktól a folyami hajókig – Interjú Bálint Tibor komornyikkal –

– Hogyan kerültél a hajóra?

– Az egész tizedik osztályban kezdődött, amikor elkezdtem a Vadrózsák Vendéglőben dolgozni. Ott tanultam meg a pincérmesterség alapjait, ekkor szerettem bele a vendéglátásba. A testvérem akkoriban hajón dolgozott, az ő hatására eldöntöttem: én is hajón akarok dolgozni. Ettől kezdve mindent ennek érdekében alakítottam. Érettségi után elvégeztem egy féléves pincértovábbképzőt, dolgoztam az angol nyelvtudásomon. Beszéltem a hajós céggel, azt mondták, nagyra értékelik a motivációmat, de nem tudnak még alkalmazni, szerezzek előbb tapasztalatot. Aztán egy magyar ügynökség által Skóciába kerültem, egy háromcsillagos kastélyhotelbe, ahol nemsokára étteremvezető helyettes lett belőlem. A célomat, hogy hajón dolgozzak, továbbra sem adtam fel. Újra elküldtem nekik az önéletrajzomat, és nemsokára hívtak is, hogy ha lesz pozíció, akkor mehetek oda dolgozni. Erre nagyjából félévet kellett várni, amikor szóltak, hogy Franciaországban van számomra állás. Akkor Skóciában felmondtam, és elmentem a hajóra.

– Milyen volt ott a környezet?

– Tizenkilenc évesen én voltam a legfiatalabb munkás ott. Mindenki azzal cikizett, hogy „szünet van az iskolában, és jöttél ide tanulni, pénzt keresni.” Rengeteget bántottak, nem voltak segítőkészek, próbáltak kihasználni, olyan dolgokat is rám sózni, ami nem is az én munkám volt. Másrészről pedig, habár pincérként alkalmaztak, ég és föld volt a különbség az eddigi munkáimhoz képest. Sokkal precízebb, magasabb szintű munkát vártak el. De engem nagyon motivált, hogy bebizonyítsam: 19 évesen is meg tudom állni a helyem. Ezért szabadidőmben is rengeteget tanultam, utol akartam érni a többieket, akik már sok éve hajón dolgoztak.

– Hogyan találkoztál a komornyik szakmával?

– Mint mondtam, a legtöbb kollégám kicsit sem volt kedves az elején, volt azonban két magyar srác a hajón, akik segítettek és felkaroltak. Ők voltak ott a komornyikok. Én addig nem is tudtam, hogy létezik ez a szakma. Amikor a hajóra keveredtem, tátva maradt a szám a luxustól, aztán megjelent a két frakkos úriember is, nyakkendőben, mellényben, csíkos nadrágban, fényesre polírozott cipőben, friss fehér rózsával a mellkasukon, fehér kesztyűben. Mondták, hogy ők a butlerek, de nem tudtam, hogy az mit is jelent. Amikor rákerestem, és megtudtam, hogy ők valójában komornyikok, teljesen másképp néztem rájuk. Én, mint kezdő pincér nem igazán tudtam, hogy a többi ember mit csinál a hajón. Annyira koncentráltam arra, hogy a saját dolgomat jól végezzem, időm sem volt máséba beleütni az orromat. De ők mindig olyan jól néztek ki, és én úgy láttam, nem is kellett sokat dolgozniuk. Ez kezdett nekem megtetszeni, így kérdezősködtem tőlük a munkájukról. Akkor tudtam meg, hogy a hajón vannak lakosztályok, amelyekben a vendégeket komornyikok szolgálják ki.

– Hogyan lettél te is komornyik?

– A személyzeti folyóson láttam egy hirdetést, miszerint a cégünk komornyikokat keres. Először hezitáltam, úgy gondoltam, nem sikerülne. Három hónapja voltam csak a cégnél, azt is alig tudtam, hogy pincérként mi a dolgom, nemhogy még a komornyikok munkáját is megtanuljam. A testvérem bíztatott, hogy jelentkezzek, nem veszíthetek semmit. Így elküldtem az önéletrajzomat és a motivációs levelemet. Egy hét múlva értesítettek, hogy beválasztottak a legjobb harminc közé, és találkozunk novemberben az egyhetes tréningen. Elmentem rá, igazából azt sem tudtam, mire számítsak. Itt azt hangoztatták leginkább, hogy legyünk mindig felkészülve a legváratlanabb szituációkra. Komornyikként a legfurább kérésekre kell gyorsan reagálni, úgy hogy közben maradj diplomatikus és professzionális. De megtanultunk inget vasalni, cipőt fényesíteni, hogyan kell a bőröndbe bepakolni.

A harmincból csak három komornyikra volt szükségük, illetve öt helyettesre. Habár úgy gondoltam, hogy engem tuti nem választanak be, végül én lettem az egyik helyettes. Ez azt jelentette, hogy pincérként dolgozom egy hajón, ha a komornyik pedig szabadságon van, beállok helyettesíteni őt. Szerencsém volt, szinte egész évben komornyikként tudtam dolgozni. Egy év után pedig főállású komornyikként szerződtettek. Így 2017-ben, 20 évesen én lettem a cég legfiatalabb komornyikja.

Azonban mindig szerettem fejleszteni magamat, ezért jelentkeztem a holland International Butler Academy-re, amely komornyikok képzésére szolgál. Habár nem sok jóval bíztatott a környezetem, én hittem magamban. Tudtam, hogy nehéz lesz, de úgy voltam vele, ha térden csúszva is, végig csinálom. A tízhetes képzés alatt ugyanazokat tanultuk, mint az előzőn, csak itt sokkal részletesebben. Keményen kellett dolgozni a diplomáért, folyamatosan nyomás alatt tartottak, minden lépésünket figyelték. Fontos volt, hogyan ülünk az asztalnál, hogyan eszünk, hogy viszonyulunk a társakhoz, sőt még autóvezetés is volt. A szobánkat is ellenőrizték, mennyire tartjuk rendben. Természetesen sok más feladatunk volt, mi, 14-en végeztük az egész háztartást. Egyik feladatunk, az asztalterítés, jó példa az elvárt precizitásra. Az ugyanis abból állt, hogy mérőeszközök segítségével, milliméteres pontossággal kellett lerakni az evőeszközöket az asztalra. Amikor végeztünk, a mesterünk lerakott egy lézert az asztal szélére, ha a fénye nem jelent meg a falon, mert valamiben megütközött, akkor leborította az egészet. 18 főre való terítés 3-4 órába telt. Tíz hét után végül második legjobbként távozhattam, diplomás komornyikként. Munkát is tudtak volna itt ajánlani nekem, én azonban mondtam, hogy szeretnék visszamenni a hajóra, hogy a tudást, amit itt szereztem, ott tudjam kamatoztatni.

– Komornyikként mik a feladataid egy luxushajón?

– A komornyikok a hajó lakosztályaiban lévő vendégek első emberei, tehát minket hívnak, ha valamire szükségük van. A napom hét óra előtt kezdődik, akkor veszem magamhoz a telefont, amelyen a vendégek érnek el. Körbejárom a hajót, megnézem, minden rendben van-e. Ellenőrzöm az aznapi időjárást, elolvasom az aktuális híreket, hogyha hív a vendég, tudjak egy kis beszélgetést indítani. Hét órakor nyílik az étterem, a vendégeink nagy része megy reggelizni. Ha valaki pedig a szobájában szeretne enni, akkor megrendelem a szakácstól a reggelit, felpakolok mindent a tálcámra, és beviszem a szobájukba. Széthúzom a függönyöket, beszélgetek velük, viszek friss gyümölcsöt és süteményt. Aztán a vendégek városnéző túrára mennek. Ilyenkor a takarítókkal együtt bemegyünk a szobájukba. Amíg ők takarítanak, én feltöltöm a hűtőszekrényeket, elmosom a poharakat, összehajtogatom a ruhákat, a szennyest pedig leviszem a mosodába. Ezt minden lakosztályban megteszem. Délután viszek nekik valamilyen nassolni valót. Vacsorakor segítek a pincéreknek, mert különben nehéz nekik a sok vendéggel. Megkínáljuk őket az aznapra kiválasztott különleges borral, elmondjuk annak érdekességeit, történetét. Amikor pedig látom, hogy a pincérek már nélkülem is boldogulnak, akkor megyek, és a lakosztályokban elvégzem, ugyanazt, mint reggel. Ha valaki pedig a szobájában kívánja elfogyasztani a vacsorát, akkor azt fogásonként felszolgálom nekik. Nálunk egyébként hetente cserélődnek a vendégek. Az első két nap mindig arról szól, hogy megfigyeljük, megismerjük őket. Például, ha valaki a ropi mellé kétszer kért egy kis bort is, akkor harmadik nap már nem várjuk meg, hogy kérje, hanem visszük automatikusan. A vendégeknek bármilyen kérésüket próbáljuk teljesíteni. Persze egy kishajón nem lehet mindent raktáron tartani, ha olyant kérnek, amelyet nem tudunk azonnal biztosítani, akkor elnézést kérünk, a legközelebbi kikötőben pedig mindent tűvé teszünk, hogy beszerezzük neki. Hajón komornyiknak lenni persze teljesen más, mint egy kastélyban, vagy egy privát háztartásban. Ott ugyanis a saját életedet elfelejtheted, az lesz az életed, ami a főnöködé. A hajón rengeteg olyan emberrel találkozunk, akinek nehezebb teljesíteni a kéréseit, rengeteg olyannal, akinek nagyon könnyű. De ezek az emberek csak egy hétig vannak ott. Ha tetszenek, ha nem tetszenek, egy hét után mennek haza, és jönnek a következők. Ez tetszik benne, hogy folyamatosan változik, mindig új emberek, új kérések, új kihívások vannak. Tehát nem unalmas, nincs két egyforma ember. Ez a szépsége ennek a szakmának.

Bartok Barbara