A szó, mint szenny vagy táplálék

Zubreczky Antal

2018. június 28., 00:192018. június 28., 00:19

Tizenhat éve nincs közöttünk Hofi. Halála előtti egyik felvétele megrázó – ő, a bohóc, sír. A betegség, a kilátástalanság csapása elviselhetetlen a nevettetőnek is. Ilyenkor jövünk rá, le kell dobni arcunkról az ösztönös vagy ráerőltetett vigyort.

Egy régebbi könyvbemutatón záporoztak elmémbe ezek a gondolatok. A nemrég autószerencsétlenségben elhunyt Kapui Ágota – földink! – versei életről, halálról, időről, térről, szerelemről, szóval ugyanarról, mint háromezer év igazi költői. Nem a semmi litániáját szajkózta. Lehet, hogy nem divatos, de…

Visszaemlékezem, a legvadabb Ceau-időkben is a kolozsvári Utunkban mindig lehetett valami olvasnivalót találni, a mai jogutódának versrovata – tisztelet a kivételnek – beteges szóáradat. Az irodalmi lapok asztaltársaságának tagjai pedig egymást díjazzák csodálatos kitartással és rendszerességgel…

Pedig a szó drága kincs, megbecsülendő.

Villon, a francia költőóriás, miután cinikus kegyetlenséggel kinevette kortársait – a kövér Margittól a püspökökig, koldusoktól a földesúrig –, amikor a halál szele arcába fújt, megírta a világirodalom egyik legmegrendítőbb versét, az Akasztottak balladáját: „S ti, emberek, nincs idő léha gúnyra:/ kérjétek az ég irgalmát nekünk!” És a mi kedves Dsida Jenőnk is ráébredt egy napon: „Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,/ mikor anyád sikolt?!” – azaz nyelvédesanyánk, ország-édesanyánk…

Elévülhetetlen bűn lenne a szavakat léha badarságokra pocsékolni. A nagy nevettető, Chaplin, előre érezve a förtelmes világégést, megcsinálta a Diktátort, a régi bohózataitól annyira eltérő filmet, melynek végén smink nélkül szól a nézőhöz – emberek, testvérek, most nem tréfa az élet!

Van-e még hely a komoly, tápláló szónak? Talán emlékszik az olvasó, amikor Magyarországon az Új Színház igazgatójának Dörner Györgyöt nevezték ki, a liberális elit rászabadította a gyalázkodás poklának minden hadosztályát. Miért? Mert az agymosó hollywoodizmus közepette azt mondta, nem csak meztelenkedő trágárság lehet a színpadon, amikor van egy Tamásink, egy Vörösmartynk…