A szépség keresése

Ki tudná megmondani, mi az, amire mindenki csak szépen emlékezik? Közös sorsunk? Esetleg személyes boldogulásunk? Ám hol is van a boldogság mostanában? Erre keressük a választ mindannyian, akik érzünk és gondolkodunk, erre keresték a választ mindenkor a nagyok, és akik értettek hozzá, meg is fogalmazták, papírra vetették.

És kiderül, ezeket felidézve, hogy ahányan vagyunk, annyifelé keressük a szépséget, eltelt éveinkre visszatekintve ki-ki a maga módján idézi fel azt, ami számára rendhagyónak bizonyult. És nem csupán a jóság jut eszükbe, de talán sokkal inkább a gond, a kiszolgáltatottság, a szenvedés és nyomorúság.

Mostanában elég sok visszaemlékezést olvastam, szépirodalmat meg hevenyészve, kevésbé igényesen megfogalmazott írásokat, nyomtatott könyveket és kéziratokat. És mindenik esetében belém hasít a felismerés, megszilárdul bennem a meggyőződés: biztatnunk kell egymást, biztatnunk a sok mindent megért és átélt embertársainkat, hogy örökítsék meg örömeiket és bánataikat, amelyek az idők során őket vidították vagy keserítették.

Hajdanán Erdélyországban a szükségszerűség szülte az úgynevezett emlékiratok összeállítását, leginkább saját védelemre íródtak ezek a feljegyzések, s akkori szerzőik talán nem is gondolták, milyen szolgálatot tesznek és tettek az utókornak az őket is érintő cselekedetek lejegyzésével. Mostanság immár nem kell védekezniük a saját történeteiket feljegyzőknek, inkább azt akarják, hogy az utánuk következők megtudják, megismerjék az igazságot, legyen az szenvedésről szóló vagy elégtételt szolgáltató.

Hivatásomból eredően kiemelt helyet próbáltam kivívni az ilyen önéletírásoknak, pályaemlékező alkotásoknak, abból az egyszerű tényből kiindulva, hogy csak az marad meg rólunk, amit leírunk. Milyen megrázó volt végigolvasni Szőcs Dániel orvos vagy Incze Pál tanító háborús emlékeit, mennyire érdekes a háborús eseményeket szinte napról napra végigvezető, a minap kezembe nyomott kézirat. Nem feledkezhetem meg az uzoni Ráduly Irénke nyugalmazott tanítónő tanulságos életfolyamáról sem, a szigorúan a család részére megírt kéziratos könyvéről, amelyről érdemes lesz egyszer részletesebben is szólnunk. Bátorítok hát mindenkit, akinek valamennyire is érdekesnek tűnik saját sorsának továbbadása, próbálja azt papírra vetni, megörökíteni.