A Székely Könyvtár „kakukktojása”

A sorozat első tíz kötete 2012-ben került az olvasók elé, az utolsó tíz kötet pedig az idei évben, két öt-öt kötetes „minisorozatban” jelent, illetve jelenik meg. Ami külön is elismerést érdemel az az, hogy nehéz gazdasági s ezen belül könyvpiaci viszonyok között sikerült betetőzni, amit eltervezett ez a csíkszeredai szellemi műhely. Rendre kiadták, kezdve a székely népköltészettől és népélettől a történelmi irodalom s a klasszikus írók műveit, el egészen napjaink rangos szépíróit, reprezentatív válogatások révén. Többnyire egy hattagú szerkesztőbizottság szavatolta a terv kivitelezését, amely aztán a végére újabb taggal bővült, amint következnek: Fekete Vince, Ferenczes István, György Attila, Lövétei Lázár László, Mirk Szidónia Kata, Molnár Vilmos, Zsidó Ferenc. A sorozat egységes, igényes grafikai arculata Lestyán Csaba grafikus munkája, s az előfizetőknek járó egyes kötetekhez pedig Siklódy Ferenc grafikus készítette az ex libriseket.

A száz kötetet magában foglaló sorozatba egyetlen „kakukktojás” került, s ez azért érdemelhet külön figyelmet, mivel ez nem székely származású szerzők által szól a székelyekről és Székelyföldről, hanem a kötet szerkesztését jegyző Lövétei Lázár László által végzett olyan válogatás, amelyben a székelységet úgymond kívülállók mutatják be, egy részük 19–20. századi magyar klasszikus író (Petőfi, Jókai, Mikszáth, Tolnai Lajos, Babits, Németh László, Móricz, Mikecs László, Cs. Szabó László) vagy más nemzet fia (John Paget, August de Gerando, Moses Gaster, Mihail Sebastian, Richard Jakobi), mások meg napjaink kutatói vagy írói közül kerültek ki (Stefano Bottoni, Alexandru Vlad, Száraz Miklós György). Ezt jelzi előre a kötet címe is: A székelyek (Rólunk írták). Székely Könyvtár, 92. kötet, Csíkszereda, 2021.

Mai olvasójának a recenzens ezúttal a régiek egyetlen meglátását idézné, mert bizony komoly figyelmeztetést lát ebben ma is kísértő gondokra. A nagy palóc, Mikszáth Kálmán mint „kívülálló” háromszéki tapasztalatairól írt 1886-ban. Ebből az írásából választottam az alábbi passzust, mintegy mementóként:

„Gyakorta szokták mondani a magyarországiak, hogy a székelynek két esze van. Sokszor a jobbik eszükkel gondolnak ki valamit, de a rosszabbikkal hajtják végre.

Én úgy találom, hogy nekünk, magyarországiaknak van két eszünk velük szemben. Az egyik eszünkkel magasztaljuk, nagyra becsüljük, nemzetünk virágának tartjuk őket. A másik eszünkkel pedig el hagyjuk őket pusztulni.”