A sárga mellényesek

Nemrégiben karácsony ünnepe késztet vallomásra. Mert ugyan nem kipontozásból, inkább kirekesztésből, kikergetésből áll az élet, mégis elérkezik az ideje mindennek. Ezt már Üdő Márton farkaslaki gondolkodó mondotta az Idő derekán.

Aki kapni akar, annak meg kell tanulnia adni is. Így van ez az ökölvívásban, meg a két nem viszonyában is. Igaz, vannak női ökölvívók is, férfiak is mellúsznak, noha… pedig. De idézem súlyában és röptében az egyik csibakáposztásszentkirályi aranymondást, melyet még időszámításunk előtt jegyzett föl az ógörög filozófus, mellesleg orvos Xenofób: Aki magvacskát vet, nem arat vadmacskát.

E vallomásos órában nem lehetek szűkmarkú, különösen, ha a tételeim és a mögöttemiek kényszerítenek. Elnéztem a sárga mellényesek vívalkodásait, megesett a szívem, meg a nadrágtartóm, míg személyesen győződtem meg sok nagyvárosban… Nem, nem habozom, mint a lordok…, előre haladok. Nemzetárulás föltevése és leverése esendő, akár tányér a remegő kézben. Ó, nagyjaim, nagyjaink! Nagymamám, nagytátám!

És ha rámegy az életem? És miért ne menne rá? Ha én rámehettem. A sárga ingesek gyarmatosító, mindeneket belepő, szétroppantó szándékával azonosultam az utóbbi időben. Nem bírom elviselni a gondolatát sem, hogy egy vallomásos órában, amikor milliók sorsa forog időben és lében-lobban, titkolózzam én magam?

A sárga mellényesek abszolút híve lettem. Egész mivoltom és milétem az övék, ezt végre ki kellett mondanom. Mert nem lehet csak úgy átabotában elkallódni az időben s a lé… a létben. Igenis Brüsszeltől Párizsig és vissza – nem nagy távolság – ott is élnek rejtett és nyílt köztudatban a sárga ingesek. Naponta tartom velük a kapcsolatot. Az is megtörténik naponta, hogy beszélgetünk. Már az sem érdekel, ha lehallgatnak. Egymáséi vagyunk a sárga ingesekkel a világ szeme előtt.

Hallgatással és elhallgatással már nem akarom terhelni magam. Az ellenség már csak ezért is szerelt, tétetett hálót az ablakaimra, hogy ki- és berekesszenek. Szeretnék velük (nem az ellenfeleimmel) szállni még sokat nyugaton, Távol-Kelet-Európában, és mostani hazáimban, ahogy megadatott. Hitszegés kizárva, magam bezárva hálók mögé, ahonnan csak különleges kulcsokkal mehetek át a vasajtókon.

Élet? Igen. Föltétlen és idétlen. Mert nem mindegy herét cserélni vagy csehet herélni. És amit most vallok, az előttem hever, mint a székely angyalbögyörő, azaz a nokedli, szóval a mai generálok és szubjektumok értelmére nem ruházkodom, csak hagyakozom. Meg nem állhat az én életem, meg a sárga mellényesek életereje előtt anyaszülten, különösen ebben a januári lefagylott időben. Miénk a jelen meg a honlap, amelyen szólalok e honban.

És ha kitudódik? Hogy maga nem lódít? Hogy tényleg, és nem részleg? Így suttyomkodik bennem a szaggatás, a más, igenis a másikhoz, a mellényes sárgákhoz, a sárga mellényesekhez való ragaszkodás az énséges létem. Mit érdekel engem az ENSZ, Brüsszel, Párizs?! Kitárt karokkal sietek közéjük, s tisztább bennem egész Európa, mint a madárszar erre a borítékra. Föladni életem és harcom a sárga mellényesekért? Soha. Lehet az életnek sok ága-boga.

És ha őrzőim egyszer csak megtudják? Kit érdekel, ki áll az ajtóm előtt, és ki térdepel! Kihajlok feléjük, csivegek helyettük, mert ők, a sárga mellényesek némák. Beszélek, s viszik szárnyaikon, ami már ikon: a szabad szárnyalás, a szabad levegő örökkévalóságát, melyen, ha a szárnyas, sárga mellényes átlát, akkor övé, övénk a föld, az orgonafa, melyen 18 sárga mellényes cinkét etetek naponta. Örökre sárga mellényes vagyok és leszek értetek, akikkel elvagyunk, s akiket etetek. Vehetnek körül jajok, sóhajok, a sárga mellényes cinegék itt vannak, hozzák a reményem, s én hordom nekik a napraforgómagot.