A lomb a család

Ilyent is csak a természet képes megszervezni. Ezt is csak tavaszszal, hogy minden, de minden mozdulatlan. Minden fa azt sugallja, hogy bármelyik percben elindulhatnak hangtalan valamerre. Az elmozdulás maga az élet.
„A télen pilinkézett a hó. Apa így mondta. A pillangó is pilinkézik. A pillangónak van esze. A falevélnek nincs. Mégis előadást tart a sok ezer falevél. Most csak tizenkettő inog, rezeg, a sokezer csak figyel mozdulatlanul. Az a közönség. Apával voltam színházban a tegnap. Olyan szép volt, az osztály is. A tanító néni azt mondta, a nulladik osztály annyi, mint a fa lombja. Minden levelecske a helyén.”
A nulladik osztályt úgy tekintik az iskolában, mint a facsemetét. Növöget, lombja van, mindene van, csak nem terem osztályzatot. Imola iskolás, nulladikos. „Apa azt mondta tegnap délben a Sashegyen, hogy nem a nap, hanem az én szőke hajam ragyog és világít. És velem akkor mi lesz?”
Házat épített kockákból, kártyalapocskákból. Igazi ház lesz. Benne lakni is lehet, mert szobákból áll, nemcsak falakból. „Szobám van. Abban maradok egyedül? Itt építgetek házakat. Kilincset még nem tudok feltenni, mert nulladikos vagyok. De rajzolok. A tanító néni is segít mindig. Anya is segít, apa is. Aztán, ha… Ki segít majd kilincset, csillárt rajzolni? Elválik valaki. Ki megy el, apa vagy anya?”
A szilvafa lombja a legnagyobb család Imola szerint. Ezt mondta az apjának: „Látod, azért nevezik lombnak a rengeteg sok levelet, mert soha nem lehetne minden levélnek külön nevet adni. Olyan, mint a család. Vannak benne többen, az a család, a lomb.”
Anya elmegy, úgy tudja. Más mondta először, az iskolában: anyádék elválnak. „A négyemeletes ház is család. Építettem kockákból, lemezkékből. Ha egy szobát kiveszek, már nem ház, mert hiányzik. Itthon nem hallottam, mert nem beszéltek semmiről. Ki megy el? És milyen messze? Ha egy levél hiányzik a fáról, nem is látszik. Igen, de ha lehull, akkor megszakad a szíve és sárga lesz.”
– Kicsikém, egyedül vagy? Hol van apa?
– Csak most ment le az üzletbe, tejet és kenyeret hoz.
– Na ne félj semmit, édeske, holnap vasárnap, itthon van anya is.
Visszaült a szőkeség a háza mellé. Tornyot is épített hozzá, tetején gólyafészek. Aztán virágoskertet a ház elé, a virágokat papírból színezte. Egyre inkább belemelegedett a munkába, a kis szoba szőnyege benépesedik lassan. „ Ha elválnak, ki fog elmenni, apa vagy anya? És ki visz el engem? Senki. Itt maradnak. A fán sok levél elfér. Ha anya elmegy, engem visz-e? Itt jó volt nekem velük. Én leszakadok a fáról.”
Visszajött az apa az üzletből, szia, anya, megjöttél? Vásároltam valamit.
– Nem is tudod kitalálni, Imolkám, mit hoztam. Azért tettem leg­alul, hogy keresd. Na? Na? Mi az?
Ez görögdinnye. Édes. Szeretem. Ki megy el? Anya? Apa? Nem is hiszem. Akkor én majd hol leszek ezen a fán? Rengeteg szilva van a szilvafán. Sok lepottyan kicsi korában. Ha én… Ki mondja meg nekem, apa vagy anya, hogy mi lesz velem, ha egyik elmegy?
– Anya, te viszel?
Ki-ki amit hozott, azt rakta helyére. A kislány se nézett már rájuk tíz másodperce. Szemeiben a ház, amiben laktak, egyszerre nőni, hatalmasra nőni kezdett. Üres volt, úgy tűnt, és lakhatatlan, a lélegzése is szinte lehetetlen volt benne Imolkának. Azt érezte, kiesett a furcsává vált házból. Leesett, ahogy a sok szilvabingyó a földre. „Megyek akkor nagymamához. Igaz, kicsi a házuk. De szeretnek, ha ott vagyok.”
A két fiatal szülő még mindig a csendben. Pedig már majdnem egy perce elhangzott a kérdés. Válasz nincs.
– Nem mondtad, hogy el…
Anya a kredenc aljából hajol ki az edények közül. Egyetlen szó nem jutott eszébe, amit mondani, elmondani lehetne, csak a nem, a nem, az volt a nyelvén. Nézte a szőke csodát, az övét, az övéket. Akkor térdelt le, nem tudván már maradni görnyedten s a szőke villogásban, válasz nélkül. Mert egyetlen szó sem, semmi. Lerogyott térdre, az edények közül mondta hangtalan: nem. A hétéves világító kicsi tagadólag intett a fejecskéjével, kérdezett az a fejcsóválás: nem? Nem?
A fiatal anya feje szinte a két térdéig kókadt a rendülésben, amit megélt. Négykézláb trappolt a kislány oda hozzá, szembenéztek. Két tagadó arc, könnyesen. A kislányka még egyszer tagadó-kérdőleg a fejével: nem?
Akkor anyja a gyerek arcába, tagadólag intett. – Soha, drága, soha.