A kiállás példája

A trianoni országcsonkítás után a román hatóságok nem nézték jó szemmel, de ennek ellenére a Szent Anna-tó tájéka a székelyek közösségi életében vallási és világi szempontból továbbra is fontos szerepet játszott. És ez így maradt a vörös pestis időszakában is, amíg Ceauşescu ennek véget nem vetett. Ehhez pedig áttételesen az 1981-es Anna-napi búcsút megelőző nap és éjszaka eseményei szolgáltattak hivatkozási alapot. Egy maréknyi fiatal ugyanis július 25-e délutánján a sátortábornak helyet adó hegyoldalon felvonta a magyar lobogót. Az est leszálltával pedig a történtek hatására összeverődött több száz fős tömeg kíséretében a tó partján omladozó kápolnához vonult, és annak roskatag tornyára is kitűzte a nemzeti ereklyét.

Abban a sötét korszakban ez már önmagában is vakmerő cselekedetnek számított, hiszen már egy négyzetmilliméternyi piros–fehér–zöld szalag rejtegetéséért is hazaárulás vádját zúdították a tetten ért fejére, és katonai bíróság rótt ki rá súlyos börtönéveket. Akkor és ott viszont ennél több is megesett. Hazafias töltetű versek, nemzeti és társadalmi szabadságot követelő beszédek, ellenállásra buzdító szónoklatok hangzottak el, és befejezésül elmormolták a Miatyánkot, majd ajkaikról felcsendült és magasba szállt a magyar himnusz.

A gőgös és magát mindenhatónak képzelő hatalom rémálmában sem számított egy ilyen fordulatra, ezért nem is volt felkészülve rá. Annál is inkább, hogy az események hatására félelmüket levetkező fiatalok egy csoportja másnap megfutamította a hírhedt román titkosszolgálat (Securitate) diáklányokkal kötekedő tagjait. Mindezek hírére odavezényelték ugyan Brassó, Hargita és Kovászna megyék belügyis alakulatait, azonban a zarándokokkal kiegészülő többezres, mindenre elszánt tömeg láttán elálltak az erőszak alkalmazásától.

A megtorlás azonban nem sokáig váratott magára. A jól kiépített besúgóhálózat által szolgáltatott adatok birtokában, néhány hét elteltével elkezdődtek az esetek többségében veréssel fűszerezett, két éven át tartó kihallgatások. Ezek során egyeseket megtörtek és a társaik ellen felhasználható, beismerő vallomásra kényszerítettek. Az ily módon kipécézett és pellengérre állított személyek zöme egyetemista volt, akik közül több tucatot bocsátottak el az ország különböző felsőfokú tanintézményeiből.

Negyven esztendő távlatából megállapítható, hogy a történtek mérföldkőt jelentettek az erdélyi magyarság sorsának alakulásában. Ugyanakkor a kiállás példájaként állíthatók a mindenkori ifjúság – de nem csak – elé. Éppen ezért a jövő esztendőben esedékes kerek évfordulón kötelességünk méltó módon megemlékezni az akkor áldozatot vállalókról.