A kenyér

A kenyér maga az élet, az ember legfontosabb tápláléka. Jelenleg számtalan változatban kerül forgalomba a finomabbnál, finomabb kenyér. A mai nemzedék el sem tudja képzelni, hogy milyen lehet az élet, ha nincs kenyér.

Az én korosztályom (86 éves vagyok) sok mindent átélt, és elmondhatom, hogy ilyen kenyérbőség soha nem volt. Mi még jól emlékszünk az 1950-es években jegyre árusított Sztálin-kenyérre (tepsiben sütött, kalácsalakú, rosszízű korpás kenyér), aztán a kollektív időszakban az 5 lejes kenyérre, ami frissen jóízű, barna kenyér volt, de mivel nem volt takarmány, dara, a disznókat is azzal kellett etetni (tehát egy koszton voltunk a disznókkal).

Az 1946 évi aszály idején Székelyföld népének Aradig kellett vonatoznia, hogy pár kiló liszthez jusson. Erre nem mindenkinek volt lehetősége, az árpaliszt, puliszkaliszt is luxuscikk volt, így főleg a szegényebb sorsú családoknak maradt a héjában főtt (apró) pityóka, kenyér helyett. Azokra a kenyerekre is emlékszem, amelyeknek csak a héját lehetett megenni, a kenyér bele üres volt, csak az alján volt kétujjnyi szalonnához hasonló állagú tippant tészta, ami ehetetlen volt.

Nagyon szomorú látvány a kukába, szemétbe dobott kenyér. Főleg városon és iskolákban lehet ezt látni, de Futásfalva utcáján is találtam eldobott kenyeret, pedig a kenyér a legnagyobb megbecsülést érdemli, erre a gyerekkori emlékem tanított meg.

A 2. világháború idején Édesapám is fronton volt, és mivel anyánk nem volt, a nővéremmel együtt a nagyszülők gondoskodtak rólunk. Lehetőségük szerint elláttak a legszükségesebbekkel. A szegénység általános jelenség volt. Történt egyszer, hogy az udvaron, a ház előtt voltunk, és nagyanyám egy-egy szelet kenyeret adott nekünk. Én ránézve a kenyérre, azt kérdeztem:

– Csak így magára? - mire jóságos, szelíd nagyanyám azt válaszolta: – Elfogyott a szilvánk lelkem.

Nem voltam egy lázadó típus, és mégis hirtelen a földre dobtam a kenyeret, ami odébb gurult, bele a híg sárba. Én megijedtem, hogy sáros lett a kenyér. Ránéztem nagyanyám döbbent arcára, és ráadásul akkor lépett ki nagyapám is a konyhaajtón, aki szemtanúja volt a jelenetnek.

– Eldobtad a kenyeret? – olyan volt a hangja, mint a mennydörgés. Ijedten néztem rá, majd kétségbeesetten próbáltam menteni magam.

– Nem volt megkenve.

Úgy állt előttem hatalmas alakjával, mint az utolsó ítélet.  – Vedd fel! – dördült rám. Felvettem, próbáltam letörölni róla a sárt, de még jobban belekenődött. – Edd meg! – jött a szigorú parancs. Ránéztem nagyanyámra, segélykérő, kétségbeesett tekintettel, de tudtam hiábavaló a reménykedés. A nagyapám szava szent volt, annak senki nem mert ellentmondani. Még megpróbáltam kegyelemre könyörögni nagyapámat.

– Hogy egyem meg?

– Úgy, ahogy van – válaszolt nagyapám. – Most meg van kenve.

Potyogott a könnyem, ahogy a sáros kenyérbe haraptam, ropogott a homok a fogaim között, de megettem. Ma is emlékszem az ízére, és azóta is tudom, hogy a kenyér Krisztus megtöretett testének egy darabja, és egy morzsányi sem kerülhet a szemétbe. Talán ez az idei nehéz esztendő megtanít erre.

Finta Etelka