A Jobbik és a kormány családtámogatási rendszere

Senkit nem érhetett váratlanul, hogy Orbán Viktor hétpontos családtámogatási programjának bejelentése nagy port kavart mind külföldön, mind belföldön. Mint azt sejthettük, a keresztény fehér civilizáció felszámolásán ügyködő nyugati fősodratú politikai erők a legútszélibb stílusban mocskolták a kormány akciótervét, Annika Strandhall svéd szociális miniszter szerint például Orbán a harmincas éveket idéző jobboldali populizmusával azt akarja, hogy „fajtiszta” magyar gyermekek szülessenek. Miközben persze a valóság az, hogy a családtámogatási rendszer semmiféle megkötést nem tartalmaz bőrszínre, vallásra és etnikai hovatartozásra vonatkozólag.

Azt is sejthettük, hogy a magyar ellenzék és sajtója nekitámad a kezdeményezésnek. Nem okozott meglepetést, hogy Hont András balszéli publicista nyíltan vállalta, hogy a népesség fogyását bevándorlással kell ellensúlyozni, méghozzá eltérő, sötétebb bőrszínűek bevándoroltatásával. Az is természetes szinte, hogy az SZDSZ utódpártjainak politikusai nácizásba fogtak, Hadházi Ákos nem kevesebbet állított, mint azt, hogy Hitler családpolitikájára emlékeztet Orbán demográfiai programja.

Az viszont még a legrealistább jobbikosokat is sokként érhette, hogy Gyöngyösi Márton, a Jobbik alelnöke frontálisan támadott neki e nemzetmentő programnak, azt állítva, hogy a kormány számára „a magyar fiatal egy szaporítani való haszonállat, amit ha kitömnek hitellel, akkor produkálja a szükséges gyermekszámokat.”

Eme szöveg messze túlmegy azon, hogy a Jobbik „taktikai”, „technikai” okokból együttműködik az SZDSZ utódpártjaival, túlmegy azon, hogy a keresztény- és magyargyűlölő antifa csürhével együtt vonul, ez a magyar érdekeket mindenkoron megtorpedózó SZDSZ legszélsőségesebb elemeinek köszönhetően megismert retorika átvétele. Ez Bőtös Botond-, Tóta W.-, Parászka Boróka-stílus. Ez semmivel sem jobb vagy rosszabb, mint a gúnyűzés a Székelyek Nagy Meneteléséből (Bőtös), a komplett nemzeti sajtó leszarozása (Tóta W.) vagy a csíksomlyói búcsú „franchise rendszerben működő vándorcirkusznak” (Parászka) titulálása. De idézhető e militáns kisebbség megannyi őszinte megnyilvánulása a Szent Jobb „tetemcafatnak” nevezésétől (Majsai Tamás a Magyar Narancsban) vagy a Szent Korona „svájci sapkává” degradálásáig (Kis János, az SZSDSZ egykori elnöke).

Ez a legnemesebb törekvés ellenszenvessé tételének kísérlete, a legsúlyosabb társadalmi és nemzetpolitikai problémánk megoldásának nyílt obstrukciója, az érintettek demotiválására tett próbálkozás.

A Jobbik 2016 ősze óta oly mértékben eltávolodott a nemzetpolitikáról és a saját korábbi értékrendjéről, hogy lassan semmiféle súlya nincs annak, ha kijelentjük egy újabb gesztusuktól, hogy az nettó nemzetárulás. Lassan csak azt írhatjuk le: az újabb nemzetárulással új énjüket, választott önmagukat adják.

Mindezt ugyanakkor az a Gyöngyösi Márton nyilatkozza, aki emlékezetes zsidó-listázós kijelentését most képes Vonára kenni s elfogadva a korábbi Jobbik vonatkozásában a rasszista rágalmat, azt állítja, hogy tudatosan játszottak rá a rasszista érzelmekre. Magyarán saját egykori politikájuk vonatkozásában állít olyasmit, aminél visszataszítóbbat nehéz mondani: azt, hogy cinikusan hazudtak hosszú éveken át a választóknak.

Mondja annak reményében, hogy választók hitelt adnak az új retorikának, annak reményében, hogy szalonképesítik magukat a balliberális oldal előtt, annak reményében, hogy sikerül az áhított össz-ellenzéki összefogás a nemzetellenes baloldallal az önkormányzati választásokon.

Itt tartunk. Ide züllött erkölcsileg és politikailag ez a szebb napokat látott társaság.

Borbély Zsolt Attila