A favágó

Ez akkor történt, amikor nem vörös és barna, hanem sárga volt az ősz…

Akkor ősszel valami keserű embergyűlölet vett erőt rajtam. Az életem zsákutcába torkollt. Legalábbis úgy éreztem abban a pillanatban, amikor betértem az utamba kerülő első sarki kocsmába. Előtte nem jártam ilyen helyekre, tudod, a neveltetés, a család, a munkahely és saját gátlásaim visszatartottak ettől. Persze, ittam előtte is. Egyedül… Hogy ne lássák. Most mégis betértem. A helyiségben izzadt testszag, félhomály és cigifüst fogadott. Leültem egy sarokasztalhoz. Ösztönösen úgy, hogy én mindent és mindenkit megfigyelhessek, és engem minél kevesebben lássanak. Rejtőzködni akartam, beleveszni a tömegbe… És inni.

A hangfalakból kiáradó testetlen zene álmosító hangja alig ért el a teremben szétterülő cigarettafüstön keresztül a tudatomig.

 – Mit hozhatok, tanár úr? – kérdezte egy kellemes női hang, a pincérnőé. Megriadtam. Ez az egyszerű kérdés nagyon kellemetlenül érintett. Bambán bámultam, nem tudtam, mit feleljek.

– Hozhatok valamit? – ismételte újra, és rám mosolygott.

– Nem, semmit… – válaszoltam gépiesen, és néhány pillanat múlva már az utcán találtam magam hazafelé rohanva.

Pár nap múlva ismét azon a környéken jártam, és újra betértem a csehóba. A véletlen, vagy valami egyéb folytán ugyanoda telepedtem le.

 – Ez az én asztalom, és az én helyem! – dörmögte valaki. Egy mosdatlan, ápolatlan ősz-szakállas, ellenségesen szánakozó arc bámult rám. – Nem baj, látom, idegen vagy itt – tette hozzá aztán kissé udvariasabban.

Igen, idegen vagyok itt – gondoltam –, és ez nem az én világom. Mielőtt megszólalhattam volna, leült mellém, és beszélni kezdett.

– Magányos vagy, ez messziről lerí rólad. Elmondjam neked, hogy én hogyan éltem túl ezt az állapotot? – és már folytatta is. – Úgy, hogy sokat olvastam. Mindenfélét, ami a kezembe került, és amihez hozzáférhettem és feljutott hozzám a hegyre. De leginkább Márait. Ő áll legközelebb a lelkemhez. Megmondom neked, hogy mit tapasztaltam az elmúlt néhány évtizedben, az erdőben. A magány is éppen eléggé különös… Minden változatát ismerem. Az unalmat, amelyet hiába akarsz elűzni a mesterségesen felépített életrenddel. Aztán a hirtelen kitöréseket. A magány is éppen olyan titokzatos, mint az erdő. Az ember szigorú rendben eszelősen pontos életmódot követve él, és egy napon ámokfutóvá lesz. Kirohan a világba, szemében merev pillantással, a cimborák, a régi barátok félreállnak útjából… 

Hallottam, amit mond, de közben arra figyeltem, hogy hogyan forgat egy rézkarikát az ujjai között. Mesterien pörgette. A karikán egy rézkrisztus volt.

– … s ez még nem a legrosszabb. Figyelsz rám? – kérdezte. – Talán leütik rohanás közben, mint a rühes veszett kutyát… Talán egy fának rohan… Az élet ezer akadályába ütközik, s összetöri magát. Ez még nem a legborzasztóbb – ismételte. – Az a rosszabb, amikor elfojtja valaki magában ezt az indulatot… Nem rohan sehová, nem tör-zúz… csak él és vár, és rendet tart. Él, mint a szerzetesek. Valamilyen pogány, világi rendtartás szerint… – a rézkrisztus nagyon gyorsan pörög a rézkarikán az ujjai között.

 – A szerzetesnek könnyű – folytatta –, mert neki hite van. Az ilyen embernek, mint én, vagy te, akinek a lelkét a magány birtokolja, nincs hite… Te is így gondolod? – kérdezte makacsul.
 – Pontosan így – válaszoltam, s közben a cigarettám hamuját néztem.

A férfi még nagyon sokáig beszélt, aztán a szokatlan csendre eszméltem. Nem volt már sehol. A padlón megcsillan valami: a rézkarika. Lehajoltam, és felvettem… Abban az állapotban már azt is látni véltem, ahogyan a rézkrisztus arcán könnyek folynak le a mocskos padlóra.

Azóta esténként többször is betértem a kiskocsmába, de nem láttam a férfit. Annyit tudtam meg, hogy favágóként dolgozott. Többé nem találkoztunk. Néhány hét múlva a szomszédos asztalnál valaki mesélte, hogy odaütötte egy fa. Ennek már egy hónapja. Az orvosok szerint azonnal meghalt. Az újság is megírta. Nem szenvedett.

– Szerencsétlen. De legalább nem hiányzik senkinek, mert nem volt senkije… – mondta valaki.

A rézkarikát szorosan markoltam – és nem szenvedett… – a rézkrisztus az öklömben a csontomig hatolt, és nagyon fájt…

Utolsónak hagytam el a kocsmát. Nem tudtam merre induljak, nem volt kedvem hazamenni. Váratlanul hátulról hirtelen valaki belém karolt. Nem fordultam oda, már az illatáról megismertem, hogy a pincérnő az.
– Menjünk tanár úr, mert nagyon vérzik a tenyere – mondta bátorítóan, és én gondolkodás nélkül követem, feledve mindent, még a favágót is.

***

A favágó meghalt, elmentem a sírjához. Kint zuhog, fúj a szél, és én ugyanannál az asztalnál ülök. „Ez az én asztalom, és az én helyem…” – még a fülembe cseng a hangja. Beleremeg a testem, és válaszként mintha a rézkrisztust hallanám megcsörrenni a zsebemben.

Az asztalra borulva ébredek. Álmodtam is tán. A kocsma üres és csendes: egymáshoz bújva alszanak a székek, asztalok, üveghalmok, félhomály és hideg. Messziről hallom, ahogy McCartney énekli, mégis jönnek a holnap fényei. Hajnali öt óra. Maradni sincs kedvem, hazamenni sem. A pincérnő arcán megkopott már a festék, szeme fáradt, mégis olyan szép…

A törzsvendég. Így ismernek itt engem rég. Többet nem jövök ide – gondolkodom hangosan, és közben a kislányomra gondolok.

– Holnaptól már én sem dolgozom itt! Nem emlékszel? Mondtam már neked… – szól a pincérnő, és közben rám mosolyog, majd belém karol.

A toll végén:

Peti Botond (fotó)

1980. december 6-án született a Maros megyei Héderfáján. Az általános iskolát szülőfalujában, a középiskolát Székelyudvarhelyen végezte. 2003-ban a budapesti Szent István Egyetem kertészmérnöki karán kertészmérnöki diplomát szerzett. 2007-ben végezte el a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen a néprajz–magyar szakot. Két évig muzeológusként dolgozott a zabolai Csángó Néprajzi Múzeumnál, 2010-től magyartanárként tevékenykedik. Jelenleg a kézdiszentkereszti Trefán Leonárd Általános Iskolában magyar nyelv és irodalmat tanít, valamint a Székely Hírmondó korrektora.