A beolvadás küszöbén

Halász Péter szerint a moldvai magyarok a Kárpát-medence, de főleg Erdély különböző vidékeiről a 13. századtól a 18. század végéig, sőt helyenként a 19. század elejéig, eltérő időszakokban és kisebb nagyobb hullámokban érkeztek jelenlegi lakóhelyükre. Túlnyomó részük tehát még az egységes nemzettudat kialakulását megelőzően szakadt ki a magyar állam politikai és egyházi szervezetéből. Így őket nem érintették a történelmünk során bekövetkezett sorsfordító élmények, események, mint például a felvilágosodás, reformkor, szabadságharcok, osztrák önkényuralom, valamint a millennium felemelő vagy Trianon lesújtó, azonban közösséget is kovácsoló hatásai.

Amit a Kárpát-medencéből mégis magukkal vittek, annak nagy részét idegen környezetben, az évszázadok során elfelejtették. Vagy ha mégsem, a román tanítók és a román érdekek szolgálatába szegődött papjaik igyekeztek kiverni a fejükből és a szívükből mindazt, amire a magyar önazonosságtudat épülhetett volna. Ezt a törekvést ugyan nem koronázta teljes siker, azonban következtében a moldvai magyarok identitása mélyebbre húzódott, a tudatalattijukba, valamint az ösztöneikbe, ahol ízlésben, elszólásban, gesztusban jelentkező emlékek formájában élt és él tovább.

Anyanyelvi oktatás és vallásgyakorlás hiányában hagyományos műveltségük szinte kizárólag a szóbeliség világába szorult vissza, ami a népművészetükben falvanként eltérő motívumvilágot eredményezett. A közösséghez tartozás ismérvét számukra gyakorlatilag csak a katolikus vallás jelenti, és az egyre szélesebb körű nyelvvesztés következtében a románoktól is ez különbözteti meg egyértelműen őket.

A Moldvába szakadt magyarok történelme során legfeljebb százévenként akadt egy-két olyan közülük való értelmiségi, aki nem tagadta meg származását, és tanult emberként formálta vagy formálhatta volna önazonosságtudatukat. Sajnos ma is kevesen vannak velük élő vagy legalább velük érző, nem csupán tanult, hanem érzékeny kötődésű, népüket szolgáló, sorsukon javítani, de legalábbis jobbítani kívánó értelmiségiek. Olyanok, akik példát mutatnak azzal, hogy nem a csángókból, hanem a csángókért élnek. Ráadásul a megtépázott önazonosságtudatú és ezért elbizonytalanodott közösség egy része nem szívesen tekint a puszta létükkel vagy identitáserősítő munkájukkal őket szolgálókra.

A bajt tetézi, hogy immár több mint egy évszázada, vagyis a jelenlegi román állam létrejötte óta különböző erősségű magyarellenes agitálásnak vannak kitéve az állami és egyházi hivatalosságok részéről. Folyamatosan sulykolják beléjük, hogy ők nem is magyarok, hogy az általuk beszélt nyelv nem is magyar. Hogy a balladáiknak, kesergőiknek, szőtteseiknek, varrottasaiknak semmi köze a magyarsághoz, legfeljebb valami elvetendő és idejét múlt haszontalanságok. De ilyeneket hallanak katedráról és szószékről, ez árad feléjük a rádióból és televízióból is.

Mindezek figyelembevételével kell tehát megközelítenünk a moldvai csángó magyarok identitásának kérdését. Ezeket a körülményeket kell ismernünk ahhoz, hogy ne álljunk értetlenül a beszédjük román kölcsönszavainak gyakorisága, a magyar történelemben való tájékozatlanságuk, az önmeghatározásuk bizonytalanságai előtt. És be kell látnunk, hogy ennyi kísértés közben nehéz az igazság mellett megmaradni.

Archív fotó: Kristó Róbert